Bachmann, Ingeborg: Valami veszteség (Eine Art Verlust Magyar nyelven)

Die Schlüssel, die Teeschalen, den Brotkorb, Leintücher
und ein Bett.
Eine Aussteuer von Worten, von Gesten, mitgebracht,
verwendet, verbraucht.
Eine Hausordnung beachtet. Gesagt. Getan. Und immer
die Hand gereicht.

In Winter, in ein Wiener Septett und in Sommer habe ich
mich verliebt.
In Landkarten, in ein Bergnest, in einen Strand und in ein Bett.
Einen Kult getrieben mit Daten, Versprechen für
unkündbar erklärt,
angehimmelt ein Etwas und fromm gewesen vor einem Nichts,

( - der gefalteten Zeitung, der kalten Asche, dem Zettel
mit einer Notiz)
furchtlos in der Religion, denn die Kirche war dieses Bett.
Aus dem Seeblick hervor ging meine unerschöpfliche Malerei.
Von dem Balkon herab waren die Völker, meine Nachbarn,
zu grüßen.
Am Kaminfeuer, in der Sicherheit, hatte mein Haar seine
äußerste Farbe.
Das Klingeln an der Tür war der Alarm für meine Freude.

Nicht dich habe ich verloren,
sondern die Welt.

Együtt használtunk mindent: évszakokat, könyveket és zenét.
Kulcsot, teáscsészéket, kenyérkosarat, vásznakat, ágyat.
Közösen forgattuk, nyűttük ronggyá hozomány-szavainkat, gesztusainkat.
Betartottuk a házirendet. Egy volt a szó a tettel. Mindig kezet adtunk.

Beleszerettem télbe, nyárba, egy bécsi szeptettért rajongtam.
Térképekért, egy hegyifészekért, egy strandért és egy ágyért.
Kultuszt csináltam dátumokból, megszeghetetlen ígéretekben hittem,
istenítettem valamit, imádtam holmi semmiséget.

(- összehajtott újságot, hideg hamut, egy gyűrött cédulát)
nem féltem vallásomban, mert temploma az az ágy volt.

Láttam a tengert, és azt festettem, festettem szakadatlan.
Az erkélyemről integettem a népeknek, szomszédaimnak.

A kandalló tüzénél, biztos menedékben, valószínűtlen színe lett hajamnak.
Ha csengettek az ajtón, örömöm riadója volt az.

Nem téged - a világot
vesztettem el.