Bachmann, Ingeborg: Hullj le szív (Fall ab, Herz Magyar nyelven)

Fall ab, Herz vom Baum der Zeit,

fallt, ihr Blätter, aus den erkalteten Ästen,

die einst die Sonne umarmt',

fallt, wie Tränen fallen aus dem geweiteten Aug!

Fliegt noch die Locke taglang im Wind

um des Landgotts gebräunte Stirn,

unter dem Hemd preßt die Faust

schon die klaffende Wunde.

Drum sei hart, wenn der zarte Rücken der Wolken

sich dir einmal noch beugt,

nimm es für nichts, wenn der Hymettos die Waben

noch einmal dir füllt.

Denn wenig gilt dem Landmann ein Halm in der Dürre,

wenig ein Sommer vor unserem großen Geschlecht.

Und was bezeugt schon dein Herz?

Zwischen gestern und morgen schwingt es,

lautlos und fremd,

und was es schlägt,

ist schon sein Fall aus der Zeit.

Hullj le szív az idők fájáról,

hulljatok levelek a kihűlt ágakról

melyeket egykor a nap ölelgetett -

hulljatok mint könnyek kitágult szemekből.

Még szálldos hajtincs naphosszat a szélben

a földisten lesült homloka körül,

az ing alatt az ököl már szorítja

a tátongó sebet.

Ezért légy kemény, ha felhők zsenge háta

még egyszer meghajol színed előtt,

légy csendben, ha a Hymettos-vonulat

még egyszer megtölti kaptárodat.

Mert mit ér parasztnak fűszár az aszályban, -

keveset egy nemzedék előtti nyár.

Es mit bizonyít már a szived?

Tegnap és ma között lebeg

hangtalanul, idegenül

és amit üt:

az már kihullt az időből.