Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Baronsky, Eva: Herr Mozart wacht auf (detail)

Baronsky, Eva portréja

Herr Mozart wacht auf (detail) (Német)

»Bist du wahnsinnig, das ist scheißkalt hier! Mach sofort das Fenster zu!«
Erschrocken fuhr er herum, starrte auf einen hünenhaften Mann, dem das Haar so strubblig vom Kopf abstand wie einem frisch geschlüpften Küken die Federchen; bis auf ein Tuch um seine Hüften war er nackt, und allenfalls ein Lorbeerkranz hätte den Anblick noch zu ergänzen vermocht. Die himmlischen Heerscharen hatte er sich anders vorgestellt.
»Wo hängt’s? Jetzt mach schon!«
Folgsam tastete er nach dem Festerrahmen. Gewahrte erst jetzt, wie angenehm warm der Raum zuvor gewesen war, indes er nicht den mindesten Geruch einer Feuerung bemerkt hatte.
»Ich, äh … bitte ergebenst um Verzeihung, es lag nicht in meiner mindesten Absicht, Euch zu incommodieren.«
»Wie bitte?« Der andere glotzte an ihm herab. »Na wenigstens bist du wieder fit, wir haben schon Angst gehabt, du krepierst uns.«
Er erstarrte. »Wie könnte das angehen?« Mühsam zog er die Mundwinkel in die Breite. »Wo ich doch bereits ein elend Sterbender, ein sterbendes Elend, äh … sterbenselend bin?«
Der Nackte sah aus, als habe er Essig im Mund. »Bist ein Spaßvogel, was? Dann ist es ja gut, dass wir deinen sicheren Tod verhindern konnten. Beim nächsten Mal würde ich mich an deiner Stelle aber zurückhalten.«
»Beim nächsten Mal? Ich … verstehe nicht …«
Ein klackendes Geräusch unterbrach ihn, Schritte näherten sich, und ein gedrungener Posaunenengel mit nussbraunen Locken über der breiten Stirn erschien im Türrahmen.
»He, Enno«, rief der Nackte grinsend, »wir kriegen Hilfe beim Saubermachen. Unser Fundstück ist wieder klar.«
»Na Gott sei Dank.« Der Posaunist bedachte den anderen mit einem Seitenblick und gab ein erleichtertes Schnaufen von sich. »Bist du bestimmt okay?«
Das galt ihm. Vorsichtig sah er von einem zum anderen. Wenn er nicht tot war, konnte dies nicht das Jenseits sein. Wohin also war er geraten?
In ein Zwischenreich, für das er keinen Namen kannte? War »ohké« ein Erkennungszeichen? »Ich, ähm …«
»O nein!«, fiel ihm der Nackte ins Wort. »Erzähl uns jetzt bloß nichts von wegen dringend wegmüssen.«
»Kriegst auch ein prima Frühstück.« Der Posaunist, der sich Enno nannte, wedelte mit einer blütenweißen Papiertüte und zog davon.
»Aber zieh um Gottes willen Anjus Schlapfen aus, die kriegt einen Anfall, wenn sie das sieht!«
Er senkte den Kopf, betrachtete unschlüssig das rosenrote Paar. »Bitte zu entschuldigen, aber die Ursache, dass ich mich in dieser Weise bedienet habe, ist, weil ich meines Schuhwerks entbehre und …«
»Die hast du bestimmt in Anjus Zimmer gelassen«, der Nackte deutete mit dem Kopf in Richtung der Kammer mit dem purpurfarbenen Bett. »Wir haben dir gestern was anderes angezogen. In deinem versifften Zeug konnten wir dich unmöglich in ihr Bett legen.«
Er nickte, als habe er verstanden, trat aus den Pantoffeln und drückte sich an ihm vorbei aus dem Salon. Doch im Purpurzimmer lagen weder Schuhe, noch fand er seine Kleidung dort. Stattdessen suchte er aus den Notenpapieren, die er auf dem Sekretär verstreut hatte, heraus, was er brauchte, und bündelte es.
»Hast du sie?« Der Nackte, der nun nicht mehr nackt war, sondern eine lange Hose und ein ebensolches Hemdchen trug wie er selbst, nur dass es nicht weiß, sondern schwarz war, baute sich vor ihm auf. Schwarz – mitnichten die Farbe des Himmels! Er kniff die Augen zusammen, starrte auf die verzierten glutroten Lettern, die auf der Brust des Hünen geschrieben standen: AC/DC. Mittig geteilt durch das lodernde Flammenschwert des Paradieswächters.
Was mochte das zu bedeuten haben? Angelus caelestis Domini Christi? War dieser Blonde gar ein direkter Bote Christi, des Herrn? Er senkte vorsichtshalber den Kopf, schielte dann aber irritiert zu dem anderen hinauf. »Äh … sollte es nicht ›Jesu Christi‹ heißen?«
»Hä?«
»Domine JESU Christi!« Er wies mit ausgestrecktem Zeigefinger auf die Glutlettern.
»Spinnst du?«
»Lass mal, Jost …« Posaunen-Enno kam hinterdrein und hob beschwichtigend die Hände. »Tom hat die Klamotten runtergebracht, die waren eh nicht mehr zu gebrauchen, alles total vollgekotzt.« Enno deutete entschuldigend auf die blaue Hose. »Kannst das anbehalten.«
AC/DC. Er zwirbelte seine Augenbraue. Adorate, Cherubim, Dominum Cantu! Betet an, ihr Engel, den Herrn mit eurem Gesang. Ja, das musste es sein. »Wie herrlich!« Sofort war ihm ein Thema präsent, a-c-d-c, in a minor musste es stehen, selbstredend; leise begann er zu singen. »Aaa-do-raa-te Cheee-ru-biiim …«
»He, Mensch! Was hast du denn da, fass hier bloß nichts an!« Der Cherub hatte die Noten entdeckt und griff danach. »Anju macht mir die Hölle heiß, wenn sie merkt, dass du deinen Rausch in ihrem Bett ausgepennt hast.«
»Die Hölle?« Er presste das Papierbündel entschlossen an die Brust. »Das sind meine. Die hab ich heute in der Früh componiert.«
Cherub Jost sah ihn an, als habe er mit der Sprache der Mohren im fernen Afrika gesprochen, schaute dann auf die Noten. »Sonst fehlt dir nix? Wer bist du überhaupt?«
Er zögerte. Wusste dieser Cherub, den man gewiss zu seinem Empfang bestellt hatte, denn nicht Bescheid? Er deutete eine leichte Verbeugung an. »Mozart, Wolfgang Mozart, Compositeur aus Wien.«
Enno drehte sich stöhnend um und verließ das Zimmer, Cherub Jost nickte Wolfgang zu.
»Na prima, Herr Mozart, aber jetzt hilfst du uns beim Saubermachen, eher lassen wir dich hier nicht raus. Also komm, kannst gleich in der Küche anfangen.«
Wolfgang straffte den Rücken. Man erwartete nicht allen Ernstes von ihm, dass er eine Küche schrubbte? Einen blauen Teufel würde er tun! Man hatte ihn zum Komponieren bestellt, und nun sollte er sich durch niedrigste Weiberarbeit davon abhalten lassen? Wer war dieser schwarze Engel, der ihn kommandierte wie einen Lakaien? Doch da sein Magen sich allmählich von innen zu zernagen drohte, dünkte ihm, dass er in einer Küche vielleicht fürs Erste am besten aufgehoben sei, und trottete hinterdrein.
»Habt Ihr denn kein Weib hier?«, fragte er. »Und keine Dienstboten?«
Jost fing an zu lachen. »Weiber gibt’s hier nie genug! Und das Personal hat leider heute frei. Aber dafür haben wir ja jetzt dich.«
Entrüstet stemmte Wolfgang die Hände in die Seiten, doch angesichts seiner mehr als disputablen Lage entschied er sich, stillschweigend und in aller Vorsicht nach Aufschluss zu suchen.
Wolfgang betrat hinter Jost einen schmalen Raum mit weißlackiertem Interieur, in dem zwar keine Herdstelle zu sehen war, es jedoch erfreulich kräftig nach Kaffee roch.
Jost öffnete ein kleines Kabinett an der Wand und stellte drei Henkelbecher vor ihm ab, goss dampfende dunkelbraune Flüssigkeit ein.
»Mit wem bist du eigentlich gestern hergekommen? Ich hab dich noch nie gesehen.«
Wolfgang beäugte den Cherub von der Seite, der offensichtlich besser über ihn Bescheid wusste als er selbst. »Ich, nun … bin darüber unklar, Monsieur«, erwiderte er leise, »ich war überzeugt, erst seit heute hier zu sein… gewissermaßen. Meine Ankunft sollte Euch annonciert worden sein. Wohl darf ich Euch bitten, mir etwas Aufklärung zu verschaffen.«
»Was? O Mann, du hast ja den totalen Filmriss, warst du etwa schon stoned, als du hier ankamst?«
»Ich befürchte, ich kann nicht ganz folgen …«
Jost taxierte ihn. »An was erinnerst du dich denn überhaupt noch?«
Wolfgang neigte den Kopf zur Seite. »Ich fand mich unversehens und bei Kräften in diesem Eurem Bette, wo ich doch gestern ganz ohne Zweifel glauben durfte, meine Stunde sei gekommen.«
»Das kann ich mir lebhaft vorstellen«, gab Jost in gereiztem Ton zurück. »Ich will aber wissen, wer dich gestern hierhergeschleppt hat.«
»Ich entsinne mich keinerlei Begleitung, es geschah auch
nicht aus meinem Willen, das darf ich versichern.«
»Wie bitte? Soll das heißen, du bist einfach so hereingekommen, ohne jemanden zu kennen? Besäufst du dich immer bei wildfremden Leuten?«
»Nun, ich …« Stammelnd wich Wolfgang ein paar Schritte zurück. Sollte er tatsächlich ohne Kenntnis an jenem Gelage teilgenommen haben? Er hatte wohl schon häufiger Bier und Wein in einer Weise zugesprochen, die seiner Erinnerung abträglich war, freilich war ihm niemals alles zur Gänze entfallen. »Es war nicht meine Absicht, Sie zu molestieren, auch habe ich gewiss nichts angerührt…«
»Du stinkst doch jetzt noch nach Bier wie ein Penner.« Jost rümpfte angewidert die Nase. »Na was soll’s – du hast deinen Spaß gehabt, jetzt kannst du auch was dafür tun. Bitte sehr.« Es folgte eine einladende Handbewegung in Richtung des verdreckten Fußbodens. »Viel Spaß! Da im Schrank ist der Putzeimer.« Jost wandte sich zur Tür, hielt dann aber inne und verschränkte die Arme vor der Brust. »Sag mal, du bist nicht etwa einer von der Straße?«
Nun war es genug. »Ich bin ein ehrbarer Mann«, fuhr Wolfgang auf, »auch wenn ich gegenwärtig indisponiert scheine!« Das war kein Himmelsdiener, bloß ein ungehobelter Lümmel oder – schlimmer noch – ein Gefallener, und der hatte seine Höflichkeit gewiss nicht verdient. Er sah Jost scharf ins Gesicht. »Und wenn Er einen Funken Anstand hätte, der schwarze Herr Cherub, so ließe er es an der nötigen Gastfreundschaft nicht fehlen. Ich habe seit
meiner Ankunft nichts gegessen!«
»Du glaubst wohl, du bist im Hotel?«
»Mitnichten! Gleichwohl – in einer Spelunke übelster Art. Und mit den rechten Leuten darinnen! Wenn er nun die Güte hätte, mir mein Schuhwerk zu bringen, damit ich diesen ungastlichen Ort unverzüglich verlassen kann!«
Jost sah verächtlich auf Wolfgangs Füße hinunter, hob zu einer Bemerkung an, riss die Augen auf und fing an zu brüllen. »Scheiße, Mann! Alles voller Blut! Merkst du nicht, wenn du durch Scherben latschst?«
Wolfgang sah verdutzt an sich herab. Justament spürte er den stechenden Schmerz an seinem linken Ballen und hob den Fuß. Eine Blutspur zog sich über den dreckverschmierten Boden.
»Pass doch auf, geh von meinen CDs runter!« Mit spitzen Fingern hob Jost zwei blutbefleckte, silbern schillernde Scheiben auf, jener gleich, die Wolfgang im Salon hatte herumliegen sehen.
»Au weh!« Wolfgang griff nach einem zerknüllten Tuch, das am Boden lag, presste es auf den Ballen und sank auf einen Stuhl.
»Is was passiert?« Enno steckte den Kopf zur Tür herein.
»Das Schwein! Meine CDs sind voller Blut!« Jost neigte sich über ein Becken und wusch die Silberscheiben sauber.
Gebannt starrte Wolfgang auf das glänzende Rohr, aus dem Wasser herauslief, ohne dass Jost eine Pumpe bedient hätte. »Es läuft«, hauchte er. »Ganz von selbst.«
»Du lieber Himmel.« Enno beugte sich über Wolfgangs Fuß, nahm vorsichtig das Tuch von der Wunde. »Und wie das läuft! Der Schnitt ist ganz schön tief.« Er griff in eine Lade und reichte ihm ein zwei Finger breites, weiches Stück Stoff. »Hier – mach schnell ein Pflaster drauf.«
Wolfgang nickte artig, legte das Stoffstückchen auf den blutenden Schnitt.
Enno stöhnte. »Bist du wirklich so unfähig, oder stellst du dich extra blöd an?« Er nahm ihm den inzwischen blutigen Verband fort, riss von einem weiteren ein Papier ab und drückte ihn auf die Wunde.
»Pass bloß auf, so ein Penner hat garantiert Aids!«, rief Jost, doch Enno zuckte kurz die Achseln und zog einen zweiten Stuhl heran. Wolfgang bewegte verwundert den Fuß – der winzige Verband hielt ganz von selbst.
»Damit kann er jedenfalls vorerst nicht auftreten.« Enno deutete auf den Stuhl. »Hier, leg das Bein hoch, vorsichtig.«
»Und putzen natürlich auch nicht, wie? Sehr praktisch! Verdammt, mir reicht es jetzt! Durchgefüttert werden will er auch noch.« Jost schnaubte wie ein Pferd. »Ich hab neulich einen Film gesehen, da hat sich ein Penner bei einer völlig friedlichen Familie eingenistet. Ich sag’s euch: Am Schluss haben sie ihn umgebracht! Also: Entweder du hilfst uns beim Saubermachen oder du verschwindest. Sofort!«
»Soll er seinen Saustall selber putzen, der falsche Engel! Gefallener! Dämon!« Mit einem Ruck stand Wolfgang auf, biss sich auf die Lippen und marschierte hocherhobenen Hauptes aus der Küche. So schnell er eben konnte, indem er vom linken Fuß nur die Ferse aufsetzte, suchte er nach dem Ausgang.
»Warte, du kannst doch nicht mit nackten Füßen in die Kälte raus.« Enno machte offenbar Anstalten, ihm zu folgen.
»Vergiss den«, tönte Josts Stimme, »es macht keinen Unterschied, ob er mit oder ohne Schuhe auf seiner Parkbank liegt.«
Einen Triumph würde er einem solchen Fexen nicht gönnen. Lieber fror er sich die Füße ab. Das ganze Treppenhaus hallte, als er die Tür hinter sich ins Schloss warf.



FeltöltőP. T.
KiadóAufbau Verlag GmbH
Az idézet forrásahttp://books.google.hu
Könyvoldal (tól–ig)20-28
Megjelenés ideje

Mozart felébred (részlet) (Magyar)

– Megőrültél? Kibaszott hideg van! Csukd már be az ablakot!
Ijedtében megpördült a saját tengelye körül, és a tagbaszakadt férfira meredt, akinek csapzott haja úgy meredezett a fején, mint a frissen kikelt csibe tolla; a csípőjére csavart törülközőt leszámítva meztelen volt – ha még babérkoszorút is tesz a fejére, tökéletes lett volna a látvány. De ő azért mégis másképpen képzelte el a mennyei seregeket.
– Heló! Csukd már be!
Engedelmesen kapaszkodott az ablakkeretbe. Csak most tudatosult benne, milyen kellemesen meleg volt a szoba az előbb, pedig nem is érezte a tűzhely szagát.
– Én, ööö... alázatosan kérem a bocsánatát, távol álljon tőlem, hogy inkommodáljam uraságodat.
– Mi van? – A férfi rábámult. – Na, legalább jól vagy, már azt hittük, megkrepálsz itt nekünk.
Megmerevedett. – Hogyan is tehetném? – Nem kevés fáradságába került kínosan elmosolyodni. – Hiszen én már egy nyomorult haldokló vagyok, egy haldokló nyomorult... ööö... egy hulla?
A meztelen óriás olyan arcot vágott, mintha ecetet nyelt volna. – Azt hiszed, vicces vagy? Örüljél, hogy megmentettünk a biztos haláltól. A helyedben legközelebb visszafognám magam.
– Legközelebb? ... Nem... nem értem.
Kattanás hangja szakította félbe, aztán közeledő lépteké. Zömök angyal lépett be, kezében harsona, széles homlokára dióbarna fürtök hullottak.
– Csá, Enno! – köszöntötte a meztelen férfi vigyorogva. – Itt egy segítség a ganézáshoz. A kis talált gyerek magához tért.
– Nahálisten. – A harsonás csak egy oldalpillantásra méltatta a meztelent, megkönnyebbülten fújtatott. – Tutira oké vagy?
Megértette, hogy ez őrá vonatkozik. Óvatosan pillantott egyik férfiról a másikra. Ha nem halt meg, akkor ez nem is a túlvilág. De akkor hová került? Valami közbenső tartományba, amelynek nem ismeri a nevét. Mi lehet vajon ez a „tutiraoké”? Ez volna a kiválasztottak neve? – Én... ööö...
– Jaj, ne! – vágott a szavába a meztelen férfi. – Nehogy azzal gyere nekem, hogy sürgős dolgod van.
– Kapsz egy olyan reggelit, hogy a füleden jön ki. – Az Enno névre hallgató harsonás angyal meglengette a kezében tartott hófehér papírzacskót, majd elvonult.
– De ha istent ismersz, vedd le Anju papucsát, rohamot kap, ha meglát benne!
Fejét lehajtva, tanácstalanul szemlélte a rózsaszín papucsot. – Bocsánatáért esedezem, de sajnos saját lábbelimet elveszítvén, kénytelen voltam ehhez folyamodni, ha már...
– Azt biztos otthagytad Anju szobájában – a meztelen a bíborszín ágyneműs szoba felé intett a fejével. – Tegnap a lábadra húztunk egy pár cipőt. Mégse fektethettünk be az ágyba az összemocskolt cuccaidban.
Bólintott, mint aki érti, kilépett a papucsból, és a meztelen férfit a lehető legnagyobb ívben kikerülve, kilépett a szalonból. Átment a bíbor szobába, de sem cipőt, sem a saját ruháit nem találta ott. Így hát inkább összeszedte a szekreterben talált papírok közül azokat, amelyekre a partitúrát írta, és gondosan kötegbe rendezte a lapokat.
– Na, megvan? – kiáltotta a meztelen férfi. Időközben már nem is volt meztelen, mert hosszú szárú nadrágot és az övéhez hasonló inget viselt, csak nem fehéret, hanem feketét. Fölébe tornyosult. Fekete – minden, csak nem a mennyország színe! Hunyorogva meredt az óriás mellén virító tűzvörös, cirkalmas betűkre: AC/DC. A titkos betűket középen a paradicsom őrzőjének villámló, lángoló pallosa választotta el.
Mit jelenthet vajon? Angelus caelestis Domini Christi? Egyenesen az Úr Jézus küldte hozzá a szőke óriást? Óvatosságból lehajtotta a fejét, de aztán, összeszedve bátorságát, mégiscsak fölnézett, és megjegyezte: – Ööö... nem inkább Jesu Christi?
– Mi van?
– Domine JESU Christi! – és a parázsló betűkre mutatott.
– Hülye vagy?
– Hagyd már békén, Jost... – A harsonás Enno jött utánuk, csillapítólag fölemelve a kezét. – Tom vitte le a kukába a cuccait, azt mondja, úgyse lehetett volna őket használni, összehányta az egészet. – Enno nagylelkűen a kék nadrágra mutatott. – Megtarthatod.
AC/DC. Összeráncolta a homlokát. Adorate, Cherubim, Dominum Cantu! Imádjátok az Urat, angyalok, a ti éneketekkel. Igen, ez lesz az. – Milyen csodálatos! – És belül máris meghallotta a témát, a-c-d-c, és a-mollban lesz, megától értetődik; halkan énekelni kezdett. – Aaa-do-raa-te Cheee-ru-biiim...
– Heló! Hát ez meg micsoda?! Nehogy itten hozzányúljál bármihez is! – A kerub észrevette a kottalapokat a kezében, feléjük nyúlt. – Ha ezt Anju meglátja, végképp elszabadul a pokol. Nem elég, hogy az ágyában aludtad ki a mámorodat...
– A pokol? – Eltökélten szorította magához a papírköteget. – Ez az enyém. Ma reggel komponáltam.
Jost, a kerub úgy nézett rá, mintha a hottentották nyelvén szólt volna hozzá. Azután a kottákra nézett. – Amúgy jól vagy? Jut eszembe, hogy hívnak téged?
Habozott. Lehetséges volna, hogy ez a kerub, akit az ő fogadására küldtek ide, nem tud semmiről? Könnyedén meghajolt. – Mozart. Wolfgang Mozart, bécsi komponista.
Enno mélyet sóhajtott, és kiment a szobából. Jost, a kerub biccentett.
– Szuper, Mozart úr, akkor most szépen nekilátsz a takarításnak, addig innen ki nem mész. Gyerünk, máris kezdheted a konyhát.
Wolfgang kihúzta magát, fejét fölszegte. Csak nem gondolják komolyan, hogy ő, hogy ő mocskos konyhakövet fog súrolni? Ördögöt! Azért rendelték ide, hogy komponáljon – csak nem fog lealacsonyodni odáig, hogy fehérszemélynek való aljamunkát végezzen?! Ki ez a fekete angyal, aki úgy kommandírozza, mint valami szolgát?! Csakhogy mindeközben érezte gyomra követelőzését, és eszébe ötlött, hogy egyelőre jó helye lesz ott a konyhában. Engedelmesen Jost nyomába eredt.
– Nincs tán asszony a háznál? – érdeklődött. – Se cseléd?
Jost elnevette magát. – Asszonyból soha nem elég! A személyzet mára kimenőt kapott. Szerencsére itt vagy nekünk te.
Wolfgang már majdnem csípőre tett kézzel megállt volna, de több mint kétes helyzetére tekintettel úgy döntött, először inkább tájékozódik. Jobb az óvatosság, és ne szólj szám, nem fáj fejem.
Jost valami szűkös helyiségbe vezette, ahol fehérre volt lakkozva a fal, és bár tűzhelyet nem látott, örvendetesen erős kávéillatot érzett. Jost kinyitott egy kis faliszekrényt, két füles csészét tett le az asztalra, és kitöltötte a gőzölgő kávét.
– Kivel jöttél ide tegnap? Sose láttalak itt.
Wolfgang oldalról, óvatosan végigmérte a kerubot, aki nyilvánvalóan többet tudott róla, mint ő saját magáról. – Nos, én... magam sem tudom, uram – kezdte halkan –, úgy hiszem, csak ma érkeztem ide... bizonyos értelemben. Érkezésemet bizonyára jelentették. Így hát esedezve kérem, világosítson föl helyzetem felől.
– Mi van?! Basszus, hát akkor neked totál filmszakadásod volt, ezek szerint már akkor be voltál sztondulva, amikor idekerültél?
– Basszus?... Attól tartok, a többit nem értem.
Jost szúrósan nézett rá. – Akkor mire emlékszel?
Wolfgang félrebillentette a fejét, tűnődött. – Váratlanul itt találtam magam a kegyedék ágyában, a legjobb erőben, holott tegnap még azt hihettem, hogy ütött az utolsó órám.
– Na, azt el tudom képzelni – vágta rá ingerült hangon Jost. – Csak azt szeretném tudni, ki cipelt ide.
– Nem emlékszem, hogy bárki kísért volna, és nem is az én akaratomból történt, arról biztosíthatom.
– Mi van? Ez azt jelenti, hogy fogtad magad, és bejöttél ide, anélkül hogy ismertél volna valakit? Te rendszeresen csinálod ezt, hogy vadidegen helyen berúgsz?
– Nos... én... – Wolfgang dadogva hátrált pár lépést. Ezek szerint valóban részt vett a tivornyán, anélkül hogy tudott volna róla? Mi tagadás, gyakran előfordult, hogy a sör és a bor élvezete kis időre megfosztotta az emlékezetétől, de olyasmit nem élt át soha, hogy mindent elfelejtett volna, ami előző este történt. – Nem volt szándékomban kegyedék terhére lenni, nem is nyúltam semmihez...
– Még most is olyan sörszagod van, mint egy hajléktalannak – állapította meg Jost fintorogva. – Na jó. Buli megvolt, most te is tehetsz valamit értünk. Hajrá. – Úgy mutatott a mocskos kőpadlóra, mint szívélyes házigazda a hajlékára. – Jó szórakozást! Ott a felmosóvödör a szekrényben. – Jost az ajtó felé indult, aztán megállt, karját keresztbe fonta a mellén. – Te figyelj, de ugye nem az utcáról jöttél fel?
Ez már sok! – Én egy tisztességes ember vagyok! – fortyant fel Wolfgang –, még ha momentán indiszponáltnak tűnök is! – Már bizonyos volt benne, hogy Jost nem a mennyek szolgája, csak egy faragatlan bunkó, vagy ami még rosszabb, bukott angyal, aki meg sem érdemli, hogy udvariasan beszéljenek vele. – És ha szemernyi tisztesség lenne benned, fekete kerub, nem hiányozna belőled a vendégbarátság érzése sem. Érkezésem óta falatot sem ettem.
– Mit képzelsz, hogy hotelben vagy?
– Semmiképp! Hanem a legócskább lebujban. És lebujba való a közönsége is! Legyen benned legalább annyi emberség, hogy idehozod a cipőmet, és akkor menten itthagyom ezt a helyet, ahol nem tisztelik a vendégbarátságot!
Jost megvetően nézett Wolfgang lábára, és éppen levegőt vett, hogy visszavágjon, amikor tágra nyílt a szeme, és ordítani kezdett. – A francba! Csupa vér minden! Nem veszed észre, hogy üvegcserepeken mászkálsz?!
Wolfgang zavarodottan pillantott le a lábára. És abban a pillanatban megérezte bal lábfeje ujjpárnáiban az éles fájdalmat. Fölemelte a lábát. A ragacsos, koszos kőpadlón most egy vércsík is megjelent.
– Vigyázz, szét ne taposd a cédéimet! – Jost két ezüstösen csillogó, vérfoltos korongot csippentett föl a földről; olyanokat, amilyeneket Wolfgang a szalonban is látott.
– Jaj nekem! – Wolfgang a földön talált vékony, összegyűrt kendőcskét a lábfejére szorítva lerogyott egy székre.
– Gáz van? – Enno dugta be a fejét az ajtón.
– Ez a disznó összevérezte a cédéimet! – Jost egy falikútnál, egy kőbe épített teknő fölé hajolva tisztogatni kezdte a korongokat.
Wolfgang bénultan nézte a csillogó csövet, amelyből víz folyt, anélkül hogy Jost pumpát használt volna hozzá. – Folyik – lehelte. – Magától.
– Tejóisten. – Enno Wolfgang lába fölé hajolt, óvatosan leemelte a kendőt a sebről. – De még hogy. Tök mély a seb. – Kihúzott egy fiókot, és kétujjnyi széles, puha gyolcsot vett elő. – Tessék, ragaszd le.
Wolfgang kecsesen biccentett, és a gyolcsdarabkát a vérző sebre terítette.
Enno sóhajtott. – Te tényleg ilyen balfék vagy, vagy direkt játszod a hülyét? – Kivette a kezéből az összevérezett tépést, elővett egy másikat, letépett róla két papírdarabot, és a tépést a sebre nyomta.
– Vigyázz, az ilyen hajléktalanok mind AIDS-esek! – mordult fel Jost, de Enno csak vállat vont, és odahúzott egy másik széket. Wolfgang csodálkozva forgatta a lábát – a parányi tépés nem esett le róla.
– Erre most egy darabig biztos nem tud ráállni. – Enno a székre mutatott. – Erre tedd a lábad. Óvatosan.
– És takarítani meg pláne nem, mi?! Ez aztán praktikus! A fenébe, most már elegem van! Kajálni, azt persze igen. – Jost úgy fújtatott, mint egy ló. – Nemrég láttam egy filmet, abban volt, hogy egy ilyen hajléktalan befészkelte magát egy családba. Elég az hozzá, hogy a végén kinyírták. Szóval: vagy segítesz takarítani, vagy tűnés innen. De azonnal!
– Takarítsd magad ezt a disznóólat, te álkerub! Te bukott angyal! Te démon! – Wolfgang egyetlen lendülettel fölállt, ajkába harapott, és emelt fővel kivonult a konyhából. Igyekezett csak a sarkára lépni, és közben a lehető leggyorsabban megtalálni a kijáratot.
– Várjál már, hát nem fogsz mezítláb kimenni ebben a hidegben. – Hallotta, hogy Enno a nyomába ered.
– Felejtsd el – dörrent Jost hangja. – Nem tökmindegy, hogy cipőben, vagy mezítláb fekszik a padon?!
Nem fogja hagyni, hogy fölébe kerekedjék ez a senkiházi. Inkább fagyjon le a lába. Visszhangzott a lépcsőház, ahogy bevágta maga mögött az ajtót.



FeltöltőP. T.
KiadóTypotex
Az idézet forrásahttp://www.typotex.hu
Itt vegye meg!

minimap