Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Busch, Wilhelm: Der gütige Wandrer

Busch, Wilhelm portréja

Der gütige Wandrer (Német)

Fing man vorzeiten einen Dieb,
Hing man ihn auf mit Schnellbetrieb,
Und meinte man, er sei verschieden,
Ging man nach Haus und war zufrieden.
Ein Wandrer von der weichen Sorte
Kam einst zu solchem Galgenorte
Und sah, daß oben einer hängt,
Dem kürzlich man den Hals verlängt.
Sogleich, als er ihn baumeln sieht,
Zerfließt in Tränen sein Gemüt.
Ich will den armen Schelm begraben,
Denkt er, sonst fressen ihn die Raben.
Nicht ohne Müh, doch mit Geschick,
Klimmt er hinauf und löst den Strick;
Und jener, der im Wind geschwebt,
Liegt unten, scheinbar unbelebt.
Sieh da, nach Änderung der Lage
Tritt neu die Lebenskraft zutage,
So daß der gute Delinquent
Die Welt ganz deutlich wiederkennt.
Zärtlich, als wär's der eigne Vetter,
Umarmt er seinen Lebensretter,
Nicht einmal, sondern noch einmal,
Vor Freude nach so großer Qual.
»Mein lieber Mitmensch«, sprach der Wandrer,
»Geh in dich, sei hinfür ein andrer.
Zum Anfang für dein neues Leben
Werd' ich dir jetzt zwei Gulden geben.«
Das Geben tat ihm immer wohl.
Rasch griff er in sein Kamisol,
Wo er zur langen Pilgerfahrt
Den vollen Säckel aufbewahrt.
Er sucht' und sucht' und fand ihn nicht,
Und länger wurde sein Gesicht.
Er sucht' und suchte wie ein Narr,
Weit wird der Mund, das Auge starr,
Bald ist ihm heiß, bald ist ihm kalt.
Der Dieb verschwand im Tannenwald.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttp://gutenberg.spiegel.de/buch/zu-guter-letzt-9952/94

A jószívű vándor (Magyar)

Ha tolvajt fogtak valaha,
Bitóra kötötték vala,
És ezzel vége volt az ügynek,
Hazamentek és lefeküdtek.
Egy vándor, az a jámbor fajta,
Ily bitóra bukkana, rajta
Egy odahurkolt illető.
Látta, nem régen függhet ő,
Látta, föntrül lefele lóg,
És elpityeredett legott.
Bíz’ eltemetem én e boldog-
Talant, fel ne falják a hollók,
Mond, felmászik, s a fej felett
Elnyiszálja a kötelet.
Az, ki lógott volt odafenn,
Most lent fekszik, vízszintesen.
Nicsak, hogy vízszintes a teste,
Újra erőre kap a beste;
Nicsak, a tolvajunk, a jó,
Megint de világravaló!
Finoman, mintha bátyja volna,
A megmentőjét átkarolja,
Nem is egyszer, de tízszer is
Örömében a kis hamis.
Felebarátom, szól az ember,
Szállj magadba, térj meg ezennel,
Én meg, hogy új életbe kezdhess,
Adok két aranyat, te kedves.
Mivel nem kapni: adni jobb,
A kebelébe nyúl legott,
Hová a nagy zarándokútra
Pénzeszacskóját jól bedugta.
Keres, keres, nincs semmi ott;
Az arca elfintorodott.
Keres tátott szájjal a tag,
A szeme tág és kidagadt.
Forró az agya veleje,
A tolvajnak meg hűlt helye.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap