Celan, Paul: À la pointe acérée

Es liegen die Erze bloβ, die Kristalle,
die Drusen.
Ungeschriebenes, zu
Sprache verhärtet, legt
einen Himmel frei.
 
(Nach oben verworfen, zutage,
überquer, so
liegen auch wir.
 
Tür du davor einst, Tafel
mit dem getöteten
Kreidestern drauf:
ihn
hat nun ein – lesendes? – Aug).
 
Wege dorthin.
Waldstunde an
der blubbernden Radspur entlang.
Auf-
gelesene
kleine, klaffende
Buchecker: schwärzliches
Offen, von
Fingergedanken befragt
nach –
wonach?
 
Nach
dem Unwiederholbaren, nach
ihm, nach
allem.
 
Blubbernde Wege dorthin.
 
Etwas, das gehn kann, gruβlos
wie Hezgewordenes,
kommt.

Hevernek az ércek a földön, a kristályok,
a geodák.
A még le nem írt,
beszéddé keményedve,
égboltot tár fel.
 
(Fölvetődve, napvilágra,
egymáson keresztbe,
így heverünk mi is.
 
Ajtó te egykor előtte, tábla
rajta a megölt
krétacsillag:
most már
csak egy - olvasó? - szem őrzi.)
 
Az utak oda.
Az erdei óra a
bugyborékoló keréknyom mentén.
Föl-
szedett
kis, tátogó
bikkmakkok: elfeketült
nyílás, ujjbegy-
gondolatok faggatják,
hogy merre -
mihez?
 
Ahhoz, ami
megismételhetetlen,
ahhoz,
mindhez.
 
A bugyborékoló utak oda.
 
Valami, ami menni is tud,
szívvé válva, szó nélkül
jön.