Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Droste-Hülshoff, Anette von: Álmatlan éj (Durchwachte Nacht Magyar nyelven)

Droste-Hülshoff, Anette von portréja

Durchwachte Nacht (Német)

Wie sank die Sonne glüh und schwer,

Und aus versengter Welle dann

Wie wirbelte der Nebel Heer

Die sternenlose Nacht heran! -

Ich höre ferne Schritte gehn -

Die Uhr schlägt Zehn.

 

Noch ist nicht alles Leben eingenickt,

Der Schlafgemächer letzte Türen knarren;

Vorsichtig in der Rinne Bauch gedrückt,

Schlüpft noch der Iltis an des Giebels Sparren,

Die schlummertrunkne Färse murrend nickt,

Und fern im Stalle dröhnt des Rosses Scharren,

Sein müdes Schnauben, bis, vom Mohn getränkt,

Sich schlaff die regungslose Flanke senkt.

 

Betäubend gleitet Fliederhauch

Durch meines Fensters offnen Spalt,

Und an der Scheibe grauem Rauch

Der Zweige wimmelnd Neigen wallt.

Matt bin ich, matt wie die Natur! -

Elf schlägt die Uhr.

 

O wunderliches Schlummerwachen, bist

Der zartren Nerve Fluch du oder Segen? -

's ist eine Nacht, vom Taue wach geküßt,

Das Dunkel fühl' ich kühl wie feinen Regen

An meine Wangen gleiten, das Gerüst

Des Vorhangs scheint sich schaukelnd zu bewegen,

Und dort das Wappen an der Decke Gips

Schwimmt sachte mit dem Schlängeln des Polyps.

 

Wie mir das Blut im Hirne zuckt!

Am Söller geht Geknister um,

Im Pulte raschelt es und rückt,

Als drehe sich der Schlüssel um.

Und - horch! der Seiger hat gewacht!

's ist Mitternacht.

 

War das ein Geisterlaut? So schwach und leicht

Wie kaum berührten Glases schwirrend Klingen,

Und wieder wie verhaltnes Weinen steigt

Ein langer Klageton aus den Syringen,

Gedämpfter, süßer nun, wie tränenfeucht

Und selig kämpft verschämter Liebe Ringen; -

O Nachtigall, das ist kein wacher Sang,

Ist nur im Traum gelöster Seele Drang.

 

Da kollerts nieder vom Gestein!

Des Turmes morsche Trümmer fällt,

Das Käuzlein knackt und hustet drein;

Ein jäher Windesodem schwellt

Gezweig und Kronenschmuck des Hains; -

Die Uhr schlägt Eins.

 

Und drunten das Gewölke rollt und klimmt;

Gleich einer Lampe aus dem Hünenmale

Hervor des Mondes Silbergondel schwimmt,

Verzitternd auf der Gasse blauem Stahle;

An jedem Fliederblatt ein Fünkchen glimmt,

Und hell gezeichnet von dem blassen Strahle

Legt auf mein Lager sich des Fensters Bild,

Vom schwanken Laubgewimmel überhüllt.

 

Jetzt möcht' ich schlafen, schlafen gleich,

Entschlafen unterm Mondeshauch,

Umspielt vom flüsternden Gezweig,

Im Blute Funken, Funk' im Strauch

Und mir im Ohre Melodei; -

Die Uhr schlägt Zwei.

 

Und immer heller wird der süße Klang,

Das liebe Lachen; es beginnt zu ziehen

Gleich Bildern von Daguerre die Deck' entlang,

Die aufwärts steigen mit des Pfeiles Fliehen;

Mir ist, als seh ich lichter Locken Hang,

Gleich Feuerwürmern seh' ich Augen glühen,

Dann werden feucht sie, werden blau und lind,

Und mir zu Füßen sitzt ein schönes Kind.

 

Es sieht empor, so fromm gespannt,

Die Seele strömend aus dem Blick;

Nun hebt es gaukelnd seine Hand,

Nun zieht es lachend sie zurück;

Und - horch! des Hahnes erster Schrei! -

Die Uhr schlägt Drei.

 

Wie bin ich aufgeschreckt, - o süßes Bild,

Du bist dahin, zerflossen mit dem Dunkel!

Die unerfreulich graue Dämmrung quillt,

Verloschen ist des Flieders Taugefunkel,

Verrostet steht des Mondes Silberschild,

Im Walde gleitet ängstliches Gemunkel,

Und meine Schwalbe an des Frieses Saum

Zirpt leise, leise auf im schweren Traum.

 

Der Tauben Schwärme kreisen scheu,

Wie trunken in des Hofes Rund,

Und wieder gellt des Hahnes Schrei,

Auf seiner Streue rückt der Hund,

Und langsam knarrt des Stalles Tür -

Die Uhr schlägt Vier.

 

Da flammt's im Osten auf, - o Morgenglut!

Sie steigt, sie steigt, und mit dem ersten Strahle

Strömt Wald und Heide vor Gesangesflut,

Das Leben quillt aus schäumendem Pokale,

Es klirrt die Sense, flattert Falkenbrut,

Im nahen Forste schmettern Jagdsignale,

Und wie ein Gletscher sinkt der Träume Land

Zerrinnend in des Horizontes Brand.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.wortblume.de/dichterinnen

Álmatlan éj (Magyar)

Lehunyt a nap, bíbor-komoly

pompába s a hullámtaréj

hegyén jött a bús ködgomoly,

a csillagtalan éj!

Távolba messze zaj zizeg –

most üt tizet.

 

Az élet ámolyog, lassan motozván,

az ágyasházak most csukódnak ép;

görény sunyítva illan a csatornán,

és a padlás gerendájára lép,

álmos üsző bóbiskol el mogorván,

ló rugkapál az istállóba még,

liheg-piheg, alélva fáradottan,

majd elterül petyhüdt, bús hassal ottan.

 

Hogy illatoz az orgona,

mily kábítón, mily áthatón,

az ablakon oly zordon a

fák rajza, innen láthatom.

A mutató előremegy!

most tizenegy.

 

Ó csoda-éber szender, álomélet,

átok vagy áldás, fájó, jóleső –

harmat csókolta lázassá az éjet

és a homály, mint permeteg eső

hűsíti az orcámat, majd megéled

a függöny-állvány és hintázva nő

a padlaton, a címer a magasban

mint polyp uszik, imbolyogva lassan.

 

Agyamba zúgó vér kering!

Fönt zajt hallok, alattomost,

recseg a kis asztalka, ing,

mint hogyha kulcs nyitná ki most,

Virraszt a fürge óra – már

éjfélre jár.

 

Mily szellemhang ez? Gyöngén, félve lebben,

mint amikor megzizzen a pohár,

most visszafojtott sírás búg a csendben,

s az orgonák panasza szálldogál,

tompábban, a könnyektől édesebben,

viaskodik a vágy, a bús, sóvár –

ó fülemile, ez nem éber ének,

így csak álmukba sírnak a szegények.

 

Most kő gurul és hull a máz,

reng a torony, a rozoga,

manó zörömböl-kaparász,

gyors szélrohamtól mozog a

fa lombos árnya mindenütt; –

és egyet üt.

 

Hogy váltakoznak a felhő-gerezdek!

Mint lámpa, sírból kél elő a hold

s a kék acél utcán a fénye reszket,

az orgonákra lágyan lehajolt,

minden levélkét szikrákban feresztett,

az ablak rajza nyoszolyámra folyt,

s a sápatag sugártól levetítve,

a ráma közt a lombárny puha csipke.

 

Aludni vágyom csöndesen,

míg rám lehel a hold, a szűz

s a suttogó gallyat lesem,

vérembe tűz, a lombba tűz,

fülembe dal és tompa nesz —

két óra lesz.

 

És egyre tisztább ez a drága dallam,

a kedves és a csengő nevetés.

Daguerreotypek rajzolódnak halkan

a paplanomra s mind olyan mesés,

fényes hajat látok dús omlatagban,

mint fénybogár tündöklik a szem és

lassan, szelíden nedves kék lesz immár

s egy szép fiú ül csöndbe lábaimnál.

 

És föltekint, lelkes beszéd

nézése, soha ily szemet,

játszódva nyújtja a kezét,

majd visszarántja és nevet;

kakasszó, az órám felel,

hármat ver el.

 

Hogy felriadtam, ó te drága pajzán

kép, tovatűntél, mint a terhes éj !

Szürkül az ég, magát köddel felajzván.

Nem szikráz a harmat se, a kevély

ezüstös holdnak rozsda van a pajzsán,

és dünnyögés kel az erdőkbe, mély,

az eszterhéjon fölcsivog a fecske,

halkan, lidérces, mély álomba esve.

 

Az udvaron száll a galamb

és a hajnaltól részegebb,

kakas kukorít és alant

vackán mocorog már az eb;

istálló nyílik, döng a légy –

az óra négy.

 

Már ég kelet – nagy virradati tűz te!

Hogy terjed-gerjed, minden énekel,

a lanka és az erdő, összefűzve,

az élettől gyöngyöt dob a kehely,

a kasza csörren, sólyom száll, a büszke

pagonyban fölzeng a friss kürti jel,

és mint a jéghegy, olvad el az álom

a lángoló és perzselő határon.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap