Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Eichendorff, Joseph von: Az istenek tévelygő utazása (Der Götter Irrfahrt Magyar nyelven)

Eichendorff, Joseph von portréja
Israel Efraim portréja

Vissza a fordító lapjára

Der Götter Irrfahrt (Német)

(Nach einer Volkssage der Tonga-Inseln)

1

Unten endlos nichts als Wasser,
Droben Himmel still und weit,
Nur das Götterland, das blasse,
Lag in Meereseinsamkeit,
Wo auf farbenlosen Matten
Gipfel wie in Träumen stehn,
Und Gestalten ohne Schatten
Ewig lautlos sich ergehn.

Zwischen grauen Wolkenschweifen,
Die verschlafen Berg und Flut
Mit den langen Schleiern streifen,
Hoch der Göttervater ruht.
Heut zu fischen ihn gelüstet,
Und vom zack'gen Felsenhang
In des Meeres grüne Wüste
Senket er die Schnur zum Fang.

Sinnend sitzt er, und es flattern
Bart und Haar im Sturme weit,
Und die Zeit wird ihm so lange
In der stillen Ewigkeit.
Da fühlt er die Angel zucken:
"Ei, das ist ein schwerer Fisch!"
Freudig fängt er an zu rucken,
Stemmt sich, zieht und windet frisch.

Sieh, da hebt er Felsenspitzen
Langsam aus der Wasser Grund,
Und erschrocken aus den Ritzen
Schießen schupp'ge Schlangen bunt;
Ringelnd' Ungetüm' der Tiefen,
Die im öden Wogenhaus
In der grünen Dämmrung schliefen,
Stürzen sich ins Meer hinaus.

Doch der Vater hebt aufs neue
Und Gebirge, Tal und Strand
Taucht allmählich auf ins Freie;
Und es grünt das junge Land,
Irrend farb'ge Lichter schweifen
Und von Blumen glänzt die Flur,
Wo des Vaters Blick' sie streifen -
Da zerreißt die Angelschnur.

Wie 'ne liebliche Sirene
Halb nun überm Wellenglanz,
Staunend ob der eignen Schöne,
Schwebt es mit dem Blütenkranz,
Bei der Lüfte lindem Fächeln
Sich im Meer, das rosig brennt,
Spiegelnd mit verschämtem Lächeln -
Erde sie der Vater nennt.

2

Staunend auf den Göttersitzen
Die Unsterblichen nun stehn,
Sehn den Morgen drüben blitzen,
Fühlen Duft herüberwehn,
Und so süßes Weh sie spüren,
Lösen leis ihr Schiff vom Strand,
Und die Lüfte sie verführen
Fern durchs Meer zum jungen Land.

O wie da die Quellen sprangen
In die tiefe Blütenpracht
Und Lianen dort sich schlangen
Glühend durch die Waldesnacht!
Und die Wandrer trunken lauschen,
Wo die Wasserfälle gehn,
Bis sie in dem Frühlingsrauschen
Plötzlich all erschrocken stehn:

Denn sie sehn zum ersten Male
Nun die Sonne niedergehn
Und verwundert Berg' und Tale
Tief im Abendrote stehn,
Und der schönste Gott von allen
Sank erbleichend in den Duft,
Denn dem Tode ist verfallen,
Wer geatmet ird'sche Luft.

Die Genossen faßt ein Grauen,
Und sie fahren weit ins Meer,
Nach des Vaters Haus sie schauen,
Doch sie finden's nimmermehr.
Mußten aus den Wogenwüsten
Ihrer Schiffe Schnäbel drehn
Wieder nach des Eilands Küsten,
Ach, das war so falsch und schön!

Und für immer da verschlagen
Blieben sie im fremden Land,
Hörten nachts des Vaters Klagen
Oft noch fern vom Götterstrand. -
Und nun Kindeskinder müssen
Nach der Heimat sehn ins Meer,
Und es kommt im Wind ein Grüßen,
Und sie wissen nicht woher.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttp://www.textlog.de/22777.html

Az istenek tévelygő utazása (Magyar)

(Tonga szigeti népmonda nyomán)

1

Lent csak víz, csak víz, az áradt,
Fönt ég, csöndes, végtelen,
Istenek-Földje, a sápadt,
Volt csak Magány-tengeren,
Hol a színtelen homályba
Csúcs mint álomban mered;
Nincs az alakoknak árnya –
Örök-hangtalan sereg.

Szürke fellegvonulatban,
Mitől tó, hegy fénytelen,
Mert az felszakadhatatlan,
Istenek Atyja pihen.
Kedve halfogásra van ma:
Cakkos hegygerincen át
Zöldes tengersivatagba
Ereszti le fonalát.

Ül tűnődve, ősz szakálla
Viharoktól remegő;
Örökkévalóságában
Hosszú neki az idő.
De most megrándul a horga:
„Hűha, ez aztán a hal!”
Nagy örömmel húzza-vonja,
Csavarodik a fonal.

Nézd, nem egy nagy sziklatömböt
Víz alól hogy’ emel ő;
Odvaikból félve jönnek
Sokszínű kígyók elő;
Mi kietlen tengerölben
Zöld félhomályban aludt:
Szörnyetegek raja szökken
S már kering a víz alatt.

Újfent húz, húz, új fogás van,
Tengerpart, hegy s vele völgy
Merül fel lassan, csodásan,
S itt az új vidék, a zöld.
Virágfolyosó, a fények
Ezer színe kóborol
Merre apaszeme téved –
S most elszakad a zsinór.

Hullámfényből hableány ha
Fellebeg, gyöngyhomlokú,
Önnön szépségét csodálva,
Úgy lebeg fel koszorú
Enyhe széláramlatokba
S tengerfényű leplet ölt
Szemérmesen mosolyogva –
Atyja úgy nevezi: Föld.

2

Istenhonban tág szemekkel
Állnak Halhatatlanok,
Nézik, mint villan a reggel,
Éreznek fuvallatot,
S édes kínt, a távozásét:
Eloldozzák csónakuk,
Hajtja jó irányt talált lég,
És e nép új földre jut.

Ó, mi burjánzás! A pompa
Dús forrásokat takar,
Lián kígyózik lobogva,
Éji fán ezernyi kar.
Jár a vándor mind fülelve,
Vízesésre hol talál,
Hát a zsongás közepette
Minden rémülten megáll,

Mert azt látják most ijedten,
Hogy a napkorong lemegy,
Hogy ott állnak szürkületben
Elképedt völgyek, hegyek,
És hogy a legszebbik istent
Sápadtan elnyeli köd,
Mert halál fia vagy itten,
Ha szívsz földi levegőt!

Iszonyat fogja el őket,
A nagy messzi tengeren
Atyjuk házát keresőket –
Nem lelik többé sosem.
A hullámzó sivatagban
Újból a sziget felé
Mentek, de irány-tudatlan –
Iszonyú volt, ah, de szép!

S mindörökre idegenbe
Tévedve, de élni kell.
Hallják, atyjuk éjjelente
Sír az Istenpart felől.
Nézni a Haza felé kell,
Unokáknak fiai!
Üdvözlet jön, száll a széllel,
Hogy merről, nem hallani.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap