Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Fischer, Ernst: Elégiák Ovidius hagyatékából (Elegien aus dem Nachlaß des Ovid Magyar nyelven)

Fischer, Ernst portréja

Elegien aus dem Nachlaß des Ovid (Német)

Prolog

 

Heimwärts trägt euch nach Rom der Nordwind, klagende Verse.

Wolken der Trauer, im Süd schüttet ihr aus mein Gedicht.

Leise sinkt es hinab, klopft sanft an das Tor wie der Regen,

denn der Verstoßene wagt, was ihm an Freunden noch blieb,

nicht zu Verrufnen zu machen. So hält er die Hände der Muse,

und die gefesselte Hand schreibt das gebundene Wort.

Freilich rauscht es nicht auf wie ein Wipfel.

                                            Vielmehr wie der Lorbeer,

welcher im marmornen Hof Caesars verkrüppelt sich regt,

zittert mein Lied, denn es wünscht die mächtige Willkür zu rühren,

daß aus verhaßtem Exil heimwärts mich rufe ihr Mund.

Andres schrieb ich indes und hielt es zurück. Denn nicht günstig

ist mir die Zeit. Und vielleicht folgt ins Grab mir das Buch

ungelesener Verse.

                                        Doch einst steht ein Wind auf, und weithin

trägt er den Staub des Ovid, und das vergessene Buch

reißt er aus stürzendem Stein und streut in die Welt die Fragmente.

Nah schon den Ufern des Nichts, ahn ich den künftigen Flug.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.kirke.hu-berlin.de

Elégiák Ovidius hagyatékából (Magyar)

Előhang

 

 

Visz, panaszos soraim, haza, Róma felé a hideg szél.

Versemet ontja a bú fellege délnek egén.

Halkan száll le, kapun csak esőként zörget a vers, mert

félne a számkivetett azt, mi baráti maradt,

hírbe keverni. Ezért hát kézen fogja a múzsát,

s írja a megkötözött kéz a kötött szöveget.

Nem lesz szálfa az így.

 

                   Inkább csak, mint a babér, mely

Caesar oszlopait elnyomorodva szegi,

reszket az ének, mert meghatni akarja az Önkényt,

gyűlölt tájékról hogy hazahívna szava,

Írtam mást, amit ittfogtam. Mert nékem e korszak

nem kedvez. S követ a sírba talán kötetem,

bár nem is olvasták.

 

                   Ám egyszer fölkel a szél, mely

messze röpíti porom, s elfeledett kötetem

omlásból kiragadva, világgá szórja laponként.

Állva az Űr peremén, sejtem a szárnyrakelést.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://csicsada.freeblog.hu/archives

minimap