Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Goethe, Johann Wolfgang von: Faust (2.1.5) Der Tragödie zweiter Teil. Erster Akt. Finstere Galerie

Goethe, Johann Wolfgang von portréja

Faust (2.1.5) Der Tragödie zweiter Teil. Erster Akt. Finstere Galerie (Német)

      Faust. Mephistopheles

 MEPHISTOPHELES:
 Was ziehst du mich in diese düstern Gänge?
 Ist nicht da drinnen Lust genug,
 Im dichten, bunten Hofgedränge
 Gelegenheit zu Spaß und Trug?

 FAUST:
 Sag mir das nicht, du hast's in alten Tagen
 Längst an den Sohlen abgetragen;
 Doch jetzt dein Hin- und Widergehn
 Ist nur, um mir nicht Wort zu stehn.
 Ich aber bin gequält zu tun:
 Der Marschalk und der Kämmrer treibt mich nun.
 Der Kaiser will, es muß sogleich geschehn,
 Will Helena und Paris vor sich sehn;
 Das Musterbild der Männer so der Frauen
 In deutlichen Gestalten will er schauen.
 Geschwind ans Werk! ich darf mein Wort nicht brechen.

 

 

 MEPHISTOPHELES:
 Unsinnig war's, leichtsinnig zu versprechen.

 FAUST:
 Du hast, Geselle, nicht bedacht,
 Wohin uns deine Künste führen;
 Erst haben wir ihn reich gemacht,
 Nun sollen wir ihn amüsieren.

 MEPHISTOPHELES:
 Du wähnst, es füge sich sogleich;
 Hier stehen wir vor steilern Stufen,
 Greifst in ein fremdestes Bereich,
 Machst frevelhaft am Ende neue Schulden,
 Denkst Helenen so leicht hervorzurufen
 Wie das Papiergespenst der Gulden.--
 Mit Hexen-Fexen, mit Gespenst-Gespinsten,
 Kielkröpfigen Zwergen steh' ich gleich zu Diensten;
 Doch Teufels-Liebchen, wenn auch nicht zu schelten,
 Sie können nicht für Heroinen gelten.

 

 

 

 

 

 FAUST:
 Da haben wir den alten Leierton!
 Bei dir gerät man stets ins Ungewisse.
 Der Vater bist du aller Hindernisse,
 Für jedes Mittel willst du neuen Lohn.
 Mit wenig Murmeln, weiß ich, ist's getan;
 Wie man sich umschaut, bringst du sie zur Stelle.

 MEPHISTOPHELES:
 Das Heidenvolk geht mich nichts an,
 Es haust in seiner eignen Hölle;
 Doch gibt's ein Mittel.

 FAUST:
                                  Sprich, und ohne Säumnis!

 

 

 MEPHISTOPHELES:
 Ungern entdeck' ich höheres Geheimnis.
 Göttinnen thronen hehr in Einsamkeit,
 Um sie kein Ort, noch weniger eine Zeit;
 Von ihnen sprechen ist Verlegenheit.
 Die Mütter sind es!

 FAUST:
                             Mütter!

 MEPHISTOPHELES:
                                         Schaudert's dich?

 FAUST:
 Die Mütter! Mütter!--'s klingt so wunderlich!

 MEPHISTOPHELES:
 Das ist es auch. Göttinnen, ungekannt
 Euch Sterblichen, von uns nicht gern genannt.
 Nach ihrer Wohnung magst ins Tiefste schürfen;
 Du selbst bist schuld, daß ihrer wir bedürfen.

 

 

 FAUST:
 Wohin der Weg?

 MEPHISTOPHELES:
                          Kein Weg! Ins Unbetretene,
 Nicht zu Betretende; ein Weg ans Unerbetene,
 Nicht zu Erbittende. Bist du bereit?--
 Nicht Schlösser sind, nicht Riegel wegzuschieben,
 Von Einsamkeiten wirst umhergetrieben.
 Hast du Begriff von öd' und Einsamkeit?

 FAUST:
 Du spartest, dächt' ich, solche Sprüche;
 Hier wittert's nach der Hexenküche,
 Nach einer längst vergangnen Zeit.
 Mußt' ich nicht mit der Welt verkehren?
 Das Leere lernen, Leeres lehren?--
 Sprach ich vernünftig, wie ich's angeschaut,
 Erklang der Widerspruch gedoppelt laut;
 Mußt' ich sogar vor widerwärtigen Streichen
 Zur Einsamkeit, zur Wildernis entweichen
 Und, um nicht ganz versäumt, allein zu leben,
 Mich doch zuletzt dem Teufel übergeben.

 MEPHISTOPHELES:
 Und hättest du den Ozean durchschwommen,
 Das Grenzenlose dort geschaut,
 So sähst du dort doch Well' auf Welle kommen,
 Selbst wenn es dir vorm Untergange graut.
 Du sähst doch etwas. Sähst wohl in der Grüne
 Gestillter Meere streichende Delphine;
 Sähst Wolken ziehen, Sonne, Mond und Sterne--
 Nichts wirst du sehn in ewig leerer Ferne,
 Den Schritt nicht hören, den du tust,
 Nichts Festes finden, wo du ruhst.

 FAUST:
 Du sprichst als erster aller Mystagogen,
 Die treue Neophyten je betrogen;
 Nur umgekehrt. Du sendest mich ins Leere,
 Damit ich dort so Kunst als Kraft vermehre;
 Behandelst mich, daß ich, wie jene Katze,
 Dir die Kastanien aus den Gluten kratze.
 Nur immer zu! wir wollen es ergründen,
 In deinem Nichts hoff' ich das All zu finden.

 

 

 

 MEPHISTOPHELES:
 Ich rühme dich, eh' du dich von mir trennst,
 Und sehe wohl, daß du den Teufel kennst;
 Hier diesen Schlüssel nimm.

 FAUST:
                                           Das kleine Ding!

 MEPHISTOPHELES:
 Erst faß ihn an und schätz ihn nicht gering.

 FAUST:
 Er wächst in meiner Hand! er leuchtet, blitzt!

 MEPHISTOPHELES:
 Merkst du nun bald, was man an ihm besitzt?
 Der Schlüssel wird die rechte Stelle wittern,
 Folg ihm hinab, er führt dich zu den Müttern.

 FAUST:
 Den Müttern! Trifft's mich immer wie ein Schlag!
 Was ist das Wort, das ich nicht hören mag?

 MEPHISTOPHELES:
 Bist du beschränkt, daß neues Wort dich stört?
 Willst du nur hören, was du schon gehört?
 Dich störe nichts, wie es auch weiter klinge,
 Schon längst gewohnt der wunderbarsten Dinge.

 FAUST:
 Doch im Erstarren such' ich nicht mein Heil,
 Das Schaudern ist der Menschheit bestes Teil;
 Wie auch die Welt ihm das Gefühl verteure,
 Ergriffen, fühlt er tief das Ungeheure.

 MEPHISTOPHELES:
 Versinke denn! Ich könnt' auch sagen: steige!
 's ist einerlei. Entfliehe dem Entstandnen
 In der Gebilde losgebundne Reiche!
 Ergetze dich am längst nicht mehr Vorhandnen;
 Wie Wolkenzüge schlingt sich das Getreibe,
 Den Schlüssel schwinge, halte sie vom Leibe!

 FAUST:
 Wohl! fest ihn fassend fühl' ich neue Stärke,
 Die Brust erweitert, hin zum großen Werke.

 

   

 

 

 MEPHISTOPHELES:
 Ein glühnder Dreifuß tut dir endlich kund,
 Du seist im tiefsten, allertiefsten Grund.
 Bei seinem Schein wirst du die Mütter sehn,
 Die einen sitzen, andre stehn und gehn,
 Wie's eben kommt. Gestaltung, Umgestaltung,
 Des ewigen Sinnes ewige Unterhaltung.
 Umschwebt von Bildern aller Kreatur;
 Sie sehn dich nicht, denn Schemen sehn sie nur.
 Da faß ein Herz, denn die Gefahr ist groß,
 Und gehe grad' auf jenen Dreifuß los,
 Berühr ihn mit dem Schlüssel!

 

 

 

 

 

 MEPHISTOPHELES:
                                              So ist's recht!
 Er schließt sich an, er folgt als treuer Knecht;
 Gelassen steigst du, dich erhebt das Glück,
 Und eh' sie's merken, bist mit ihm zurück.
 Und hast du ihn einmal hierher gebracht,
 So rufst du Held und Heldin aus der Nacht,
 Der erste, der sich jener Tat erdreistet;
 Sie ist getan, und du hast es geleistet.
 Dann muß fortan, nach magischem Behandeln,
 Der Weihrauchsnebel sich in Götter wandeln.

FAUST:
Und nun was jetzt?

MEPHISTOPHELES:
                             Dein Wesen strebe nieder;
Versinke stampfend, stampfend steigst du wieder.

MEPHISTOPHELES:
Wenn ihm der Schlüssel nur zum besten frommt!
Neugierig bin ich, ob er wiederkommt.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttp://www.fullbooks.com/

Faust (2.1.5) A tragédia második része. Első felvonás, Sötét folyosó (Magyar)

     Faust. Mephistopheles

MEPHISTOPHELES
Mit vonsz e komor járatokba engem?
Nincs ott bent elég vigalom,
A tarka udvari tömegben
Szemfényvesztésre alkalom?

FAUST
E cipőben hozzám ne gyere, régen
Elkoptatta lábad egészen.
Mostan meg csak azért szalad
Fel és le, hogy ne álld szavad.
Nekem nincs nyugtom, hív a Tett,
Az udvarnagy s a tárnok engemet.
A császár látni vágyik, lássa hát
Színről-szine Páriszt és Helenát; –*
Minden férfinak s nőnek leplezetlen
Mintaképét akarja látni menten.
Gyorsan munkára fel! Kell szavam állnom.

-----------------------
* Eredeti kiejtése: Helena, nem Heléna.
-----------------------

MEPHISTOPHELES
Könnyelműn, balgán ígértél, barátom.

FAUST
Nem mérted fel, komám, előbb,
Hová jutunk a trükkjeiddel;
Előbb gazdaggá tettük őt,
Most mulattatni is kell.

MEPHISTOPHELES
Máris kezdhetjük, azt hiszed;
Itt meredekebb ám a grádics,
Ez szűz, idegen terület,
Adósságod merészen megtetézed, 
Azt hiszed, idézhetni Helenát is,
Mint Papírszellemét a pénznek.*
Boszorkaszerrel, szellemszélmalommal,
Golyvás törpékkel szolgálok azonnal;
De ördög kedvese, bár senki meg ne vesse,
Nem mehet antik hősnő számba egy se.**

-----------------------
*   Ezt a sort, a hozzávaló "tetézed" rímmel együtt, Kálnoky László fordításából vettem kölcsön.
** Ezt a két sort is szívesen kölcsönvenném tőle:
"bár takaros az ördög szeretője,
  antik hősnőt mégsem faragsz belőle."
-----------------------
 
FAUST
Már megint a régi nóta szól!
Ki veled jár, csak ingoványra téved.
Minden, mi gát, mint apját tisztel téged,
Minden új eszközt új bérért hozol.
Egy kis susmus, tudom, s kész az öröm,
Egyet fordulunk, s megvagy a dologgal.

MEPHISTOPHELES
A pogánynéphez nincs közöm,
Annak megvan a maga pokla;
De van egy eszköz.

FAUST
                             Gyorsan bökd ki, hipp-hopp!*

-----------------------
* Az eredetiben csak: "haladéktalanul".
----------------------------

MEPHISTOPHELES
Fel nem szívesen tárok fensőb Titkot.
A Magányban istennők trónolók,
Nincs Tér köröttük, nincsen Idő sem ott;
A nyelv, mely róluk szól, zavarodott.
Ők az  A n y á k !

FAUST (megrettenve)
                       Anyák!

MEPHISTOPHELES
                                 Beleremegsz?

FAUST
Az Anyák! Anyák! – Oly idegen ez!

MEPHISTOPHELES
Hát az. Istennők, ismeretlenek
Nektek halandóknak, nekünk nevezhetetlenek.*
Utánuk majd a Mélyek Mélyét vájod;
A te hibád, hogy szükségünk lett rájuk.

-----------------------
* Ered.: Tőlünk nem szívesen nevezvék.
-----------------------

FAUST
Merre az út?

MEPHISTOPHELES
                   Nincs út! A Járatlan felé
A Járhatatlanba; egy Út a Kéretlen felé
A Kérlelhetetlenbe.  Kész vagy-e? –
Nem lakatot kell letörni, reteszt se,
A Magányok űznek körbe-keresztbe.
Tudod, mi a Magány Kietlene?

FAUST
Légy fukar bölcsességeidben,
Boszorkánykonyha-bűz van itten,
Mintha régmúlt kor bűzlene.
Nem kellett világba merülnöm?
Űrtant ürítenem s ürülnöm? –
Ha szólt Eszem s Szívem szerint Szavam,
az Ellentmondás kétoly hangosan;
Hogy még házam is fejemre ne dűljön,
Jeges Magányba kellett menekülnöm,
S hogy ne kelljen magamban elrohadnom,
Magam végül az Ördögnek eladnom.

MEPHISTOPHELES
S a széles óceánt ha általúszván
Szemlélnéd a Határtalant,
Ott látnád még, hogy fut hullámra hullám,
Habár a mélység torka vár alant.
Ott látnál valamit. Látnál a felszínt,
Elcsitult tenger zöldjét szelni delfint,
Látnád, felhő, nap, hold, csillag repül fenn;
Semmit sem látsz az örök-messzi Űrben,
Nem hallasz léptet, hol te jársz,
Nem lelsz Szilárdat, hol megállsz.

FAUST
Úgy szólsz, mint Müsztagógoszok* csapatja,
A hű Neophütoszokat becsapva,
Csak fordítva. Te Űrbe küldesz engem,
Hogy ott Tudásom s Erőm megnöveljem;
Alkudozol, hogy én legyek a macska,
Ki gesztenyéd a tűzből kikaparja.
De csak munkára! Ki fogjuk kutatni;
Semmidben remélek a Mindenre akadni.

-----------------------
* Akik beavatták a "neofitákat" az eleusziszi misztériumokba.
-----------------------

MEPHISTOPHELES
Elismerésem, elváltunk előtt.
Látom, hogy ismered az Ördögöt.
Fogd ezt a Kulcsot itt.

FAUST
                                 Nem nagy dolog.

MEPHISTOPHELES
Vedd kézbe, s lebecsülni nem fogod.

FAUST
Megnő a kezemben! Villogni kezd!

MEPHISTOPHELES
Látod már, mit kap, ki megkapja ezt?
A Kulcs szimata jó helyre irányoz,
Csak azt kövesd, és levisz az Anyákhoz.

FAUST (megremegve)
Az Anyákhoz! Ez mindig mellbe ver!
Mi ez a szó, hogy nem viselem el?

MEPHISTOPHELES
Korlátolt vagy, kit új szó megzavar,
S hallani csak már hallottat akar?
Ne zavarjon semmi, bárhogy cseng is utólag,
Jó ismerőse vagy nem egy furcsa dolognak.

FAUST
Megkövülttől nem várom üdvömet,
Az ember jobb része a Döbbenet;
Bár a világ azt drágán adja néki,
A Borzongatót, megrendülve, érzi.

MEPHISTOPHELES
Hát szállj alá! Mondhatnám úgy is: szállj fel!
E kettő egy. Fuss a Keletkezettől
Az Alakok eloldozott Terébe!
Meríts Gyönyört a Régen-Elveszettből;
Ködgomoly lesz a sok nyüzsgő Alakból:
A Kulcsot rázva tartsd távol magadtól.

FAUST (tűzbe jön)
Jó! Megragadva kapok új Erőre,
Keblem kitágul, oda, a nagy Műre.*

-----------------------
* Pontosabban: " kitágul, oda a nagy Mű felé". Kálnoky: "mellem kitágul a nagy tettre készen." – A nagy Mű talán az Opus Magnumra is utal, az alkímia legfőbb céljára, a Bölcsek Kövének megalkotására, de Wagner Homunculus-csinálását is nagy műnek nevezi a Famulus a II. Felvonásban.
-----------------------

MEPHISTOPHELES
Mutatja végül egy izzó Tripúsz:*
A legmélyebb mély Ősalapba jutsz.
Fényében az Anyákat látod ott;
Némelyük ül, más áll vagy jár, mozog,
Ahogy jön. Alakulás, Átalakulása,
Az örök Gondolat örökös Mulatása.
Minden Teremtmény Ködképe között
Téged nem látnak, csak árnyakat ők.
Helyén legyen szíved, nagy a veszély,
És menj egyenest a Tripúsz felé,
Érintsed meg a Kulccsal!


-----------------------
* Tripúsz: háromláb. Mint az a háromláb, amelyet Hérklész rabolt el az Apollón-szentélyből.
-----------------------

    (Faust határozott parancsoló mozdulatot tesz a kulccsal)

MEPHISTOPHELES (szemével követve)
                                     Így a jó!
Követ, mint jó szolga, szófogadó;
Szellemed nyugodt, Jósorsod emel,
Mire észreveszik, már itt leszel.
S ha egyszer itt vagy már vele,
Az Éjből Hőst, Hősnőt hívhatsz ide,
Elsőként merészkedve eme Tettre;
Meg van téve, s te vagy, ki végbevitte.
Akkor kell, mágikus Hatásra, ekképp
A tömjénfüstnek válni Istenekké.

FAUST
És most?

MEPHISTOPHELES
             Törjön egész Valód a Mélybe,
Merülj toppanva, fel toppanva mész te.

      (Faust toppant és elmerül)

Csak aztán a Kulcsnak hasznát vegye!
Kíváncsi vagyok, hogy visszajön-e.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap