Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Goethe, Johann Wolfgang von: Prometheus (Prometheus Magyar nyelven)

Goethe, Johann Wolfgang von portréja

Prometheus (Német)

Bedecke deinen Himmel, Zeus,
Mit Wolkendunst
Und übe, dem Knaben gleich,
Der Disteln köpft,
An Eichen dich und Bergeshöhn;
Mußt mir meine Erde
Doch lassen stehn
Und meine Hütte, die du nicht gebaut,
Und meinen Herd,
Um dessen Glut
Du mich beneidest.

Ich kenne nichts Ärmeres
Unter der Sonn als euch, Götter!
Ihr nähret kümmerlich
Von Opfersteuern
Und Gebetshauch
Eure Majestät
Und darbtet, wären
Nicht Kinder und Bettler
Hoffnungsvolle Toren.

Da ich ein Kind war,
Nicht wußte, wo aus noch ein,
Kehrt ich mein verirrtes Auge
Zur Sonne, als wenn drüber wär
Ein Ohr, zu hören meine Klage,
Ein Herz wie meins,
Sich des Bedrängten zu erbarmen.

Wer half mir
Wider der Titanen Übermut?
Wer rettete vom Tode mich,
Von Sklaverei?
Hast du nicht alles selbst vollendet,
Heilig glühend Herz?
Und glühtest jung und gut,
Betrogen, Rettungsdank
Dem Schlafenden da droben?

Ich dich ehren? Wofür?
Hast du die Schmerzen gelindert
Je des Beladenen?
Hast du die Tränen gestillet
Je des Geängsteten?
Hat nicht mich zum Manne geschmiedet
Die allmächtige Zeit
Und das ewige Schicksal,
Meine Herrn und deine?

Wähntest du etwa,
Ich sollte das Leben hassen,
In Wüsten fliehen,
Weil nicht alle
Blütenträume reiften?

Hier sitz ich, forme Menschen
Nach meinem Bilde,
Ein Geschlecht, das mir gleich sei,
Zu leiden, zu weinen,
Zu genießen und zu freuen sich,
Und dein nich zu achten,
Wie ich!

Johann Wolfgang von Goethe, 1773



FeltöltőKoosán Ildikó
Az idézet forrásahttp://www.freeinquiry.com/prometheus.html

Prometheus (Magyar)

Takard el eged előlem Zeusz

fellegekkel!

Játssz, mint a gyermek

bogáncsot fejelve

tölgyek között, s a hegyormokon;

Kell, hogy e föld

az enyém maradjon

a kunyhóm is, nem te építetted,

és a tűzhelyem

parazsát sem

kell irigyelned tőlem.

 

Tudom, nincs szegényebb

a Nap alatt mint ti, Istenek!

Nyomorultul éltek

áldozatadókból,

imasóhajokból

Ti Fenségtek,

s nélkülöznétek,

gyermek és koldus, meg

hívő bolondok nélkül.

 

Míg gyermek voltam

céltalan, hogy merre, hova,

égboltot kutatott szemem a Nap mögött,

mintha lenne ott fenn

egy fül, aki hallja panaszom,

egy szív, mint enyém,

s szenvedésemben megszán engem.

 

Ki védett meg

a féktelen Titánok ellen?

Ki mentett meg a haláltól?

Rabszolgaságtól?

Mindezt nem te vitted véghez, egyedül

szenttüzű szívem?

Ifjúi hévért, sikerért

neki hálálkodjam, ki

cserbenhagyva éppen aludt odafent?

 

Becsüljelek? Miért?

Enyhítettél fájdalmakat

valaha, terhet?

Szüntettél meg könnyet

valaha, aggodalmat?

Férfivé engem nem ugyanaz a

Mindenható Idő

és Végzet formált

Uram, ami téged is?

 

Arra gondoltál

gyűlölöm majd az életet

a pusztába futok,

mert gyermekálmaim virágából

nem ért be minden gyümölcs?

 

Itt ülök, embert formálok

saját képemre

másolatot, aki mint én,

szenved, sír,

élvez, örömet szerez,

s nem figyel rád, ahogy

én sem!



FeltöltőKoosán Ildikó
Az idézet forrásaKoosán Ildikó fordítása

Kapcsolódó videók


minimap