Alba (Német)
Endlich sind all die Wanderer tot
Und zur Ruhe gekommen die Lieder
Der Verstörten, der Landschaftskranken
In ihren langen Schatten, am Horizont.
Kleine Koseworte und Grausamkeiten
Treiben gelöst in der Luft. Wie immer
Sind die Sonnenbänke besetzt, lächeln
Kinder und Alte aneinander vorbei.
In den Zweigen hängen Erinnerungen,
Genaue Szenen aus einem künftigen Tag.
Überall Atem und Sprünge rückwärts
Durchs Dunkel von Urne zu Uterus.
Und das Neue, gefährlich und über Nacht
Ist es Welt geworden. So komm heraus
Aus zerwühlten Laken, sieh sie dir an,
Himmel, noch unbehelligt, und unten
Aus dem Hinterhalt aufgebrochen,
Giftige Gräser und Elstern im Staub,
Mit bösem Flügelschlag, Diebe
In der Mitte des Lebensweges wie du. Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://www.planetlyrik.de |
|
Alba (Magyar)
Végül mind holtak a vándorok,
Es elnyugszanak a zavarodottaknak
És a táj betegeinek dalai
Hosszú árnyékaikban, a horizonton.
Apró kedvességek és rémségek kavarognak
Kiszakadva a légbe. Mint mindig, foglaltak
A nyugágyak, mosolyogva mennek
Gyerekek és öregek egymás mellett el.
Az ágak között emlékek függnek,
Eljövendő napok pontos jelenetei.
Mindenütt lélegzet és szökellés vissza
Az urnától az uterusig, át a homályon.
Es ami új, veszélyes és egyik napról
A másikra világgá vált. Jöjj hát elő
A szétdúlt lepedők közül, nézd meg,
Te égbolt, még háborítatlan, és alant
Lesből törve fel, mérgező
Füvek és szarkák a porban,
Komisz szárnycsapással, tolvajok
Az életút delén, akár csak te.
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | B. Sz. |
|