Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Grillparzer, Franz: Testvérviszály a Habsburg-házban. IV. felvonás. Két részlet (Ein Bruderzwist in Habsburg. Vierter Aufzug. Zwei Ausschnitte Magyar nyelven)

Grillparzer, Franz portréja
Israel Efraim portréja

Vissza a fordító lapjára

Ein Bruderzwist in Habsburg. Vierter Aufzug. Zwei Ausschnitte (Német)

LUKREZIA (tritt aus der Seitentüre links)
Es kommt der Tag, allein mein Vater nicht.
Ich hörte schießen, schrein, Geklirr der Waffen
Und er verläßt sein Kind in dieser Not.
O daß die Männer nur ins Weite streben!
Sie nennen's Staat, das allgemeine Beste,
Was doch ein Trachten nach dem Fernen nur.
Gibt's denn ein Bestes, das nicht auch ein Nächstes?
Mein Herz sagt nein, nächstpochend an die Brust.
 (Ans Fenster tretend.)
Nun ist es ruhig und der graue Schein
Vom Ziskaberg verkündet schon die Sonne.
 (Rasch umgewendet.)
Hör ich Geräusch und kehrt mein Vater heim?

(Die Glastüre des Söllers öffnet sich und Don Cäsar tritt ein.)
DON CÄSAR
Viel Glück ins Haus!

LUKREZIA
                             O Gott, so schaut das Unglück!

DON CÄSAR
Erschreckt nicht holde Maid! Ich bin es selbst;
Und bin's auch nicht. Die Asche nur des Feuers,
Das einst für Euch geglüht, Ihr wißt wie heiß;
Der Schatten nur des Wesens das ich war.
Und selbst der letzte Schimmer dieses Daseins,
Der noch ins Dunkel strahlt, das Leben heißt,
Kommt zu verlöschen mir in dieser Nacht.
Ich geh in Kampf und weiß ich werde fallen,
Die Ahnung trügt nicht wenn vom Wunsch erzeugt.
Was soll ich auch in dieser wüsten Welt,
Ein Zerrbild zwischen Niedrigkeit und Größe;
Verleugnet von dem Manne der mein Vater,
Mißachtet von dem Weib das ich geliebt. –
Erzittert nicht! Davon ist nicht die Rede.
Die Leidenschaften und die heißen Wünsche,
Die mich bewegt, sie liegen hinter mir,
Ich habe sie begraben, eingesargt.
Was ist es auch – ein Weib? Halb Spiel, halb Tücke,
Ein Etwas, das ein Etwas und ein Nichts,
Je demnach ich mir's denke, ich, nur ich.
Und Recht und Unrecht, Wesen, Wirklichkeit,
Das ganze Spiel der buntbewegten Welt,
Liegt eingehüllt in des Gehirnes Räumen,
Das sie erzeugt und aufhebt wie es will.
Ich plagte mich mit wirren Glaubenszweifeln,
Ich pochte forschend an des Fremden Tür,
Gelesen hab ich und gehört, verglichen,
Und fand sie beide haltlos, beide leer.
Vertilgt die Bilder solchen Schattenspiels,
Blieb nur das Licht zurück, des Gauklers Lampe,
Das sie als Wesen an die Wände malt,
Als einz'ge Leidenschaft der Wunsch: zu wissen.
Laßt mich erkennen Euch, nur deshalb kam ich;
Zu wissen was Ihr seid, nicht was Ihr scheint.
Denn wie's nur eine Tugend gibt: die Wahrheit,
Gibt's auch ein Laster nur: die Heuchelei.

LUKREZIA
Mir aber dünkt, der Heuchler, wie Ihr's nennt,
Zeigt mindstens Ehrfurcht vor dem Heil'gen, Großen,
Das Eure Wahrheit leugnet wenn sie's schmäht.

DON CÄSAR
So seid Ihr Heuchlerin?

LUKREZIA
                                   Ich war es nie.

DON CÄSAR
Ich fürchte doch: ein bißchen, holde Maid.
Als ich, nun lang, zum erstenmal Euch sah,
Da schien mir alle Reinheit, Unschuld, Tugend
Vereint in Eurem jungfräulichen Selbst;
Zeigt wieder Euch mir also, laßt mich glauben!
Und wie der Mann der abends schlafen geht
Von eines holden Eindrucks Macht umfangen,
Er träumt davon die selig lange Nacht,
Und beim Erwachen tritt dasselbe Bild
Ihm mit dem Sonnenstrahl zugleich vors Auge.
So gebt mir Euch, Euch selber auf die Reise
Von der zurück der Wandrer nimmer kehrt.
Kein Weib, ein Engel; nicht geliebt, verehrt.

LUKREZIA
Wie ohne Grund Ihr mich zu hoch gestellt,
So stellt Ihr mich zu tief nun ohne Grund.

DON CÄSAR
Nicht doch, nicht doch! – Ihr stießet mich zurück (...)

  

*******************************

  

JULIUS
Verzeiht o Herr, der Wachen Unverstand.
Der Mann, den man zur Obhut hingestellt,
Erkannt' Euch nicht.

   (Der Kaiser nickt höhnisch mit dem Kopfe.)

JULIUS
                              Er folgte dem Befehl,
Der jedermann den Zutritt untersagte.

    (Der Kaiser erblickt den verschlossenen Eingang zum Laboratorium und zeigt mit dem Stocke darauf hin.)

Rumpf (den zurückgeschlagenen Vorhang herablassend).
Besorgnis wohl für Eure Sicherheit,
Man will den Eingang Unberufnen wehren.

RUDOLF
Den Eingang? Sag den Ausgang! Mir. Dem Kaiser.
Ich bin's und fühle mich als Herrn, obgleich in Haft.
Drum fort von mir du menschlich naher Schmerz,
Gib Raum dem Ingrimm der verletzten Würde.
Und weißt du wer's getan? Nicht daß mein Bruder
Die Hand erhoben wider meine Krone;
Ich hab ihn nie geliebt und er ist eitel,
Er tat nach seinem Wesen, obgleich schlimm.

    (Ans Fenster tretend.)

Doch diese Stadt. Schau wie sie üppig liegt
Geziert mit Türmen und mit edlem Bau
Verschönt durch Kunst was Gott schon reich geschmückt.
Und mein Werk ist's. Hier war mein Königssitz.
Für Prag gab ich das lebensvolle Wien,
Den Sitz der Ahnen seit des Reiches Wiege.
Die heuchlerische Stille tat mir wohl
Weil selbst ich still und heimisch gern in mir.
Gehütet wie den Apfel meines Auges
Hab ich dies Land und diese arge Stadt,
Und während alle Welt ringsum in Krieg,
Lag einer blühenden Oase gleich
Es in der Wüste von Gewalt und Mord.
Doch bist du müde deiner Herrlichkeit
Und stehst in Waffen gegen deinen Freund?
Ich aber sage dir: wie eine böse Beule
Die schlimmen Säfte all des Körpers anzieht,
Zum Herde wird der Fäulnis und des Greuls,
So wird der Zündstoff dieses Kriegs zu dir,
Der lang verschonten nehmen seinen Weg,
Nachdem du ihm gewiesen deine Straßen.
In deinem Umfang kämpft er seine Schlachten,
Nach deinen Kindern richtet er sein Schwert,
Die Häupter deiner Edlen werden fallen,
Und deine Jungfraun, losgebundnen Haars,
Mit Schande zahlen ihrer Väter Schande.
Das sei dein Los und also – fluch ich dir! –
Die du die Wohltat zahlst mit bösen Taten.

Wo ist mein Stock? Die Kniee werden schwach,
Laßt niemand ein! ich höre Stimmen drauß,
Wer immer auch, ein Feind ist's und Verräter.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttp://gutenberg.spiegel.de/buch/ein-bruderzwist-in-habsburg-1524/11

Testvérviszály a Habsburg-házban. IV. felvonás. Két részlet (Magyar)

LUKREZIA
A hajnal jön, de nem jön még apám.
Lövést hallottam, fegyverek csörögnek,
S ő magára hagyja a gyerekét.
Férfinak csak a Messzeség a célja!
Ők Államnak, Közjónak nevezik,
De nem más az, csak elvágyakozás.
Van jó olyan, mi nincs a közeledben?
Szívem, mely itt dobog, azt mondja: nincs.
   (Az ablakhoz lép)
Most nyugalom van, és a szürkület
Ziskabergről a nap jöttét jelenti.
   (Hirtelen hátrafordul)
Zajt hallok? Talán atyám jön haza?

   (Nyílik a folyosó üvegajtaja, Don Caesar lép be)

DON CAESAR
Áldás a házra!

LUKREZIA
                     Egek! Itt az átok!

DON CAESAR
Ne rémüljön meg, szépem! Én vagyok!
S nem én. Csak ama tűznek hamva,
Mely Önért lángolt. Tudja Ön, mi az;
Csak árnya annak, ami voltam én.
S e földi lét utolsó villanása
A sötétben, mit úgy hívnak, hogy élet,
Csak kialudni jött ma éjjel itt.
Csatába megyek s elesek, tudom;
E sejtés nem kínoz, mert vágy szüli.
E puszta világban én mi vagyok?
Torzkép, Nagyság- s Aljasság-keverék.
Megtagad az a férfi, ki atyám,
Leköp az, akit szerettem, a nő. –
Ne reszkessen! Nincs szó olyasmiról.
A szenvedélyek meg a forró vágyak,
Mik fűtöttek, mögöttem hagyva mind,
Elástam őket, mélyen eltemettem.
Mi az – egy Nő? Fél Játék, fél Csalás.
Egy Valami, egy Semmis Valami,
Mit én gondolok magamnak, csak én.
Jog, Jogtalanság, Valóság, a Lét,
Ez az egész tarkabarka Világ,
Az agy tekervényeiben lapul,
Mely kelti s oltja tetszése szerint.
Magam hiú kétségekkel gyötörtem,
Kopogtam az Idegen ajtaján,
Könyvet bújtam, füleltem, méregettem,
S mindkét serpenyő üres volt nekem.
Az árnyjátékból vedd ki csak az árnyat,
Marad a szemfényvesztő fénynyaláb,
Mi azt mint Lényt a falra vetitette;
Nem más az, mint a tudásszenvedély.
Azért jöttem, hogy kiismerjem Önt,
Nem azt, minek látszik, de azt, ami.
Amint csak egy erény van: az Igazság,
Úgy egy bűn van csak: a képmutatás.

LUKREZIA
Az Ön képmutatója, azt hiszem,
Tiszteli legalább, mi szent, mi nagy,
S mit az Ön igazsága sárba ránt.

DON CAESAR
Tehát Ön képmutató?

LUKREZIA
                                Á, dehogy.

DON CAESAR
Attól tartok, egy icipicit az,
Bájos leány. Midőn először láttam Önt,
Tisztaság, Ártatlanság és Erény,
Ez volt szememben Ön: egy szűzi lény;
Legyen megint, adja vissza hitem!
Amint a férfi este hálni megy
Étheri benyomástól hatva át,
Egész éjszaka arról álmodik,
És fölébredvén ugyanaz a kép
Ötlik szemébe: az a Napsugár.
Így, ilyennek viszem én Önt oda,
Ahonnan nem tér vissza utazó.
Nem nőt: angyalt, kinek csak hódolok.

LUKREZIA
Hajdan ok nélkül túl magasra tolt,
Most éppoly mélyre vet, s most sincsen ok.

DON CAESAR
Nem, nem! – Ön engem elutasitott (...)

  

*******************************

  

JULIUS
Bocsánat, Felség, nem hibás az őr;
Ő Felséged őrizni állt oda,
S nem ismeré fel.

    (A császár gúnyosan bólint.)

JULIUS
                           Parancsot kapott,
Hogy be nem teheti senki a lábát.

    (A császár észreveszi a laboratorium bezárt ajtaját, és rámutat a bottal)

RUMPF (leeresztve a félrehúzott függönyt)
Ez csak biztonsági intézkedés:
Hívatlanoknak zárva a bejárat.

RUDOLF
Bejárat? Kijárat! Zárva. Nekem.
A császárnak. Az én vagyok. Fogoly.
Távozz tőlem, emberi fájdalom,
Jöjjön a sértett méltóság, a Düh.
Ki tette ezt? Nem azt, hogy a fivérem
Kezet emelt rám, koronámra tört;
Sosem szerettem, ő meg hiú lény:
Lényéhez hű csak, és a lénye rossz.

    (Az ablakhoz lép)

Hanem e város. Nézd, milyen buján
Mutogatja magát és tornyait,
Mind Istenadta, mind mű díszeit.
S az én művem ez. Itt volt székhelyem,
Prágáért odahagytam Bécset én,
Összes őseim ősi székhelyét.
E képmutató csönd kedvez nekem:
Magam vagyok, és magam lenni jó.
Úgy óvtam, mint a szemem bogarát
Ezt az országot s álnok városát.
Míg háború tombolt köröskörül,
Úgy hevert ott mint zöldellő oázis
Az önkény és halál sivatagában.
Hát belefáradtál önnön csodádba,
És barátodra rántod kardodat?
De én azt mondom: Amint egy fekély
Szívja be a test ártó nedveit
S hamvaszt el ekként bajt, kínt, rothadást,
Úgy tesz veled majd ez a háború:
Megszűnteti majd bűnös útjaid,
Miután utat adtál ellenemnek.
Ő benned, itt belül vívja csatáit,
Kardját gyermekeidre emeli,
Nemeseid feje a porba hullik,
Kibomlott hajú szűz leányaid
Mocska mossa le atyáiknak szégyenét.
Ez legyen sorsod - elátkozlak én,
Ki jótettért gonoszsággal fizetsz!

Hol a botom? A térdem rogyadoz,
Ne jöjjön senki be! Mi az a zaj?
Akárki az, ellenség s áruló.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap