Hartleben, Otto Erich: Pierrot Lunaire 3. (15-21) (Pierrot Lunaire 3. (15-21) Magyar nyelven)

15. Heimweh

Lieblich klagend – ein kristallnes Seufzen
Aus Italiens alter Pantomime,
Klingts herüber : wie Pierrot so hölzern,
So modern sentimental geworden.

Und es tönt durch seines Herzens Wüste,
Tönt gedämpft durch alle Sinne wieder,
Lieblich klagend - ein kristallnes Seufzen
Aus Italiens alter Pantomime.

Da vergisst Pierrot die Trauermienen !
Durch den bleichen Feuerschein des Mondes,
Durch des Lichtmeers Fluten - schweift die Sehnsucht
Kühn hinauf, empor zum Heimathimmel,
Lieblich klagend – ein kristallnes Seufzen !

16. Gemeinheit !

In den blanken Kopf Cassanders,
Dessen Schrein die Luft durchzetert
Bohrt Pierrot mit Heuchlermienen,
Zärtlich – einen Schädelbohrer !

Daraus stopft er mit dem Daumen
Seinen echten türkschen Tabak
In den blanken Kopf Cassanders
Dessen Schrein die Luft durchzetert !

Dann dreht er ein Rohr von Weichsel
Hinten in die glatte Glatze
Und behäbig schmaucht und pafft er
Seinen echten türkschen Tabak
Aus dem blanken Kopf Cassanders !

17. Parodie

Stricknadeln, blank und blinkend,
In ihrem grauen Haar,
Sitzt die Duenna murmelnd,
Im roten Röckchen da.

Sie wartet in der Laube,
Sie liebt Pierrot rnitschmerzen,
Strichnadeln, blank und blinkend,
In ihrem grauen Haar.

Da plötzlich - horch! - ein Wispern!
Ein Windhauch kichert leise:
Der Mond, der böse Spötter,
Äfft nach mit seinen Strahlen -
Stricknadeln, blink und blank.

18. Der Mondfleck

Einen weißen Fleck des hellen Mondes
Auf dem Rücken seines schwarzen Rockes,
So spaziert Pierrot im lauen Abend,
Aufzusuchen Glück und Abenteuer.

Plötzlich – stört ihn was an seinem Anzug,
Er beschaut sich rings und findet richtig -
Einen weißen Fleck des hellen Mondes
Auf dem Rücken seines schwarzen Rockes.

Warte! denkt er: das ist so ein Gipsfleck!
Wischt und wischt, doch – bringt ihn nicht herunter!
Und so geht er, giftgeschwollen, weiter,
Reibt und reibt bis an den frühen Morgen 
Einen weißen Fleck des hellen Mondes.

19. Serenade

Mit groteskem Riesenbogen
Kratzt Pierrot auf seiner Bratsche,
Wie der Storch auf einem Beine,
Knipst er trüb ein Pizzicato.

Plötzlich naht Cassander – wütend
Ob des nächtgen Virtuosen –
Mit groteskem Riesenbogen
Kratzt Pierrot auf seiner Bratsche.

Von sich wirft er jetzt die Bratsche:
Mit der delikaten Linken
Faßt den Kahlkopf er am Kragen –
Träumend spielt er auf der Glatze
Mit groteskem Riesenbogen.

20. Heimfahrt

Der Mondstrahl ist das Ruder,
Seerose dient als Boot;
Drauf fährt Pierrot gen Süden
Mit gutem Reisewind.

Der Strom summt tiefe Skalen
Und wiegt den leichten Kahn.
Der Mondstrahl ist das Ruder,
Seerose dient als Boot.

Nach Bergamo, zur Heimat,
Kehrt nun Pierrot zurück;
Schwach dämmert schon im Osten
Der grüne Horizont.
– Der Mondstrahl ist das Ruder.

21. O alter Duft

O alter Duft aus Märchenzeit,
Berauschest wieder meine Sinne;
Ein närrisch Heer von Schelmerein
Durchschwirrt die leichte Luft.

Ein glückhaft Wünschen macht mich froh
Nach Freuden, die ich lang verachtet:
O alter Duft aus Märchenzeit,
Berauschest wieder mich!

All meinen Unmut gab ich preis;
Aus meinem sonnumrahmten Fenster
Beschau ich frei die liebe Welt
Und träum hinaus in selge Weiten...
O alter Duft – aus Märchenzeit!

Nosztalgia

Lágyan síró kristályhangu sóhaj –
Ó, Itália régi pantomimja! –
Szálldos erre: Ó, Pierrot de csontos,
De modernül érzelgős újabban!

S ez ott zúg lelke sivatagában,
Tompa hangon, minden érzékszervben.
Lágyan síró kristályhangú sóhaj –
Ó, Itália régi pantomimja! –

Levetné Pierrot a gyászos képet!
Halovány lángolásába’ Holdnak,
Csendes fénytengerben száll a vágya
Fölfelé, az otthon égboltjához.
Lágyan síró kristályhangu sóhaj!

Elvetemültség!

Cassandro golyófejébe,
Ki visít mint villanyfűrész,
Fúr Pierrot be nyájas képpel,
Lágyan – egy koponyaléket!

Abba nyomja jobbkezével
Pipá – ba va – ló do – hányát:
Cassandro golyófejébe,
Ki visít mint villanyfűrész.

Becsavar egy pipaszárat,
Ott, hol a legjobban fénylik,
És kedélyesen pöfékel,
Pipába való dohányt szí
Cassandro golyófejéből!

Paródia

Két fényes, nagy kötőtű
Ősz műhajában áll:
A gardedám kötődik;
Ő rőt szoknyában ül,

És les ki jó lugasból,
Mert ő s Pierrot szerelmes.
Két fényes, nagy kötőtű
Ősz műhajában áll.

Egyszerre – halld! – kiáltás:
Egy szellő száll nevetve:
A Hold, e gúnyolódó,
Majmol két fénysugárral
Két fényes, nagy kötőtűt.

Csak Holdfolt volt 

Nagy, világos folt: a fénylő Hold az
Feketés, bő lebernyege hátán,
Úgy sétál Pierrot a langyos estben
Jószerencse s jó kaland nyomában.

De most ruhája de furcsa rajta;
Tapogat körül, de minden rendben –
Csak világos folt: a fénylő Hold az
Feketés, bő lebernyege hátán.

Várj csak! – így ő; ez csak olyan gipszfolt!
Mosná – s nem jön ki az Istennek sem!
Megy tovább hát, mérgelődve baktat.
Mossa, mossa, s nem jön ki, hiába,
Az a fénylő folt, foltja a Holdnak.

Szerenád

Groteszk óriásvonóval
Nyiszálja Pierrot a brácsát;
Félábbon akár a gólya
Kipöccint egy pizzicatót.

Hát csak jön Cassandro – őrjöng:
Nem kell kerge virtuoso!
Groteszk óriásvonóval
Nyiszálja Pierrot a brácsát:

Odavágja most a brácsát,
Túlfinomult balkezével
Fogja Kopasz úr grabancát –
S mélán játszik koponyáján
Groteszk óriásvonóval.

Hazatérés

Egy fénycsík most nagy árboc,
Egy rózsa kis hajó,
Így száll Pierrot most délre,
A jó hátszél viszi.

Orkán zúg basszust, skáláz,
És ringat csöpp hajót.
Egy fénycsík most nagy árboc,
Egy rózsa kis hajó.

Vár Pergamon, hazája,
Pierrot most visszatér:
Gyengén dereng a távol,
A zöldes láthatár.
A fénycsík most az árboc.

Ó, régi illat

Ó, régi illat, tündérkor,
Bódítod lelkem újra!
Ni, hóbortos koboldsereg!
Tőle zeng-zúg a lég.

Elvágyakozni, ah, de jó
Lenéztem örömök felé most:
Ó, régi illat, tündérkor,
Bódítasz újra hát!

Minden rosszkedvem elszelelt,
E napsütötte ablakomból
Látom, mily édes a világ,
És boldog távolokba vágyom...
Ó, régi illat, tündérkert!