Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Heym, Georg: Lázkórház (I) (Das Fieberspital (I) Magyar nyelven)

Heym, Georg portréja

Das Fieberspital (I) (Német)

Die bleiche Leinwand in den vielen Betten

Verschwimmt in kahler Wand im Krankensaal.

Die Krankheiten alle, dünne Marionetten,

Spazieren in den Gängen. Eine Zahl

 

Hat jeder Kranke. Und mit weißer Kreide

Sind seine Qualen sauber aufnotiert.

Das Fieber donnert. Ihre Eingeweide

Brennen wie Berge. Und ihr Auge stiert

 

Zur Decke auf, wo ein paar große Spinnen

Aus ihrem Bauche lange Fäden ziehn.

Sie sitzen auf in ihrem kalten Linnen

Und ihrem Schweiß mit hochgezognen Knien.

 

Sie beißen auf die Nägel ihrer Hand.

Die Falten ihrer Stirn, die rötlich glüht,

Sind wie ein graugefurchtes Ackerland,

Auf dem des Todes großes Frührot blüht.

 

Sie strecken ihre weißen Arme vor,

Vor Kälte zitternd und vor Grauen stumm.

Schon wälzt ihr Hirn sich schwarz von Ohr zu Ohr

In ungeheurem Wirbel schnell herum.

 

Dann gähnt in ihrem Rücken schwarz ein Spalt,

Und aus der weißgetünchten Mauerwand

Streckt sich ein Arm. Um ihre Kehle ballt

Sich langsam eine harte Knochenhand.



FeltöltőBenő Eszter
Az idézet forrásahttp://www.zeno.org/Literatur

Lázkórház (I) (Magyar)

Az ágysorok sok sápadt lepedőjét

a kopár falak magukba nyelik.

A betegségek, vézna, tipegő nép,

a folyosón sétálnak. Mindegyik

 

beteg számot kap. S krétabetűk, fehérek,

jegyzik szépen a gyötrelmeiket.

A láz mennydörög. Mint nagy hegyek, égnek

a beleik. És szemük fölmered

 

a plafonra, ahol tűlábú pókok

húznak hasukból hosszú szálakat.

Térdük felhúzva ülnek és lecsorgott

izzadságban hideg vásznuk alatt.

 

Körmüket harapdálják. Vörösen

izzó homlokuk és mély ráncaik

szürkebarázdás szántóföld, melyen

már a halál nagy hajnala virít.

 

Fehér karjuk kinyújtják, borzadály

némítja őket s a foguk vacog.

Agyuk fül s fül közt hömpölyögve már

iszonyú, sötét örvényben forog.

 

Aztán sötét lyuk fúrja hátukat,

s a fehérremeszelt falból kinyúl

valami kar. Torkukra rászorul

a szigorú csontkéz, és ott marad.



FeltöltőBenő Eszter
Az idézet forrásaboard.hu.ikariam.gameforge.com

minimap