Klopstock, Friedrich Gottlieb: Kennet euch selbst

Frankreich schuf sich frei. Des Jahrhunderts edelste Tat hub

Da sich zu dem Olympus empor!

Bist du so eng begrenzt, daß du sie verkennest, umschwebet

Diese Dämmerung dir noch den Blick,

Diese Nacht: so durchwandre die Weltannalen, und finde

Etwas darin, das ihr ferne nur gleicht,

Wenn du kannst. O Schicksal! das sind sie also, das sind sie

Unsere Brüder die Franken; und wir?

Ach ich frag, umsonst; ihr verstummet, Deutsche! Was zeiget

Euer Schweigen? bejarhter Geduld

Müden Kummer? oder verkündet es nahe Verwandlung?

Wie die schwüle Stille den Sturm,

Der vor sich her sie wirbelt, die Donnerwolken, bis Glut sie

Werden, und werden zerschmetterndes Eis!

Nach dem Wetter, atmen sie kaum die Lüfte, die Bäche

Rieseln, vom Laube träufelt es sanft,

Frische labet, Gerüch' umduften, die bläuliche Heitre

Lächelt, das Himmelsgemälde mit ihr;

Alles ist reg', und ist Leben, und freut sich! die Nachtigall flötet

Hochzeit! liebender singet die Braut!

Knaben umtanzen den Mann, den kein Despot mehr verachtet!

Mädchen das ruhige, säugende Weib.

Franciaország felszabadult. Az Olympusig ötlő

tettel a század a csúcsra felért!

Hogyha nem éri fel szellemed ezt s még mindig az éjnek

leple borítja szemed sugarát:

vedd a világ évkönyveit és nézd, lelsz-e akármit

oldalain, ami messziről is

ennek párja lehetne? Ó, sors, hát ők azok, ők a

testvér frankok! S mi merre vagyunk?

Hasztalan kérdezem; néma vagy, ó német! De a csend ma

mit rejt? Csüggedt aggodalom

vásott tűrését? Vagy változást érlel a méhe?

Mint a tikkasztó hő a vihart,

melytől a mennydörgő felhő öle felszakad izzón,

s robban a pusztító jégzivatar!

Hogyha elült a vihar a szabad levegőben, a csermely

csörgedez, permetet hullat a lomb,

enyhítő illatok lengenek és a kékszínü vidámság

fent az ég boltozatán mosolyog;

minden örül, ami él, nászt hirdet a víg csalogánydal!

És a menyasszonyok éneke zeng!

Fürge fiúk lejtik körül a férfit, ki szabad már!

Lányok a szoptató boldog anyát!