Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Lenau, Nikolaus: Die Poesie und ihre Störer

Lenau, Nikolaus portréja

Die Poesie und ihre Störer (Német)


Im tiefen Walde ging die Poesie
Die Pfade heil'ger Abgeschiedenheit,
Da bricht ein lauter Schwarm herein und schreit
Der Selbstversunknen zu: "Was suchst du hie?
Laß doch die Blumen blühn, die Bäume rauschen,
Und schwärme nicht unpraktisch weiche Klage;
Denn mannhaftwehrhaft sind nunmehr die Tage,
Du wirst dem Wald kein wirksam Lied entlauschen.
Komm, komm mit uns, verding uns deine Kräfte,
Wir wollen reich dir jeden Schritt bezahlen
Mit blankgemünztem Lobe in Journalen;
Heb dich zum weltbeglückenden Geschäfte!
Laß nicht dein Herz in Einsamkeit verdumpfen,
Erwach aus Träumen, werde social,
Weih dich dem Thatendrange zum Gemahl,
Zur alten Jungfer wirst du sonst verschrumpfen!"
Die Poesie dem Schwarm antwortend spricht:
"Laßt mich, verdächtig ist mir euer Streben:
Befreien wollt ihr das gejochte Leben,
Und gönnt sogar der Kunst die Freiheit nicht?
Euch sank zu tief in's Aug die Nebelkappe,
Wenn euer Blick nicht straßenüber sieht,
Und wenn ihr heischt vom freigebornen Lied,
Daß es dienstbar nur eure Gleise tappe.
Ein Blumenantlitz hat noch nie gelogen,
Und sichrer blüht es mir in's Herz die Kunde,
Daß heilen wird der Menschheit tiefe Wunde,
Als euer wirres Antlitz, wuthverzogen.
Prophetisch rauscht der Wald: der Mensch wird frei!
Er rauscht es lauter mir als eure Blätter
Mit all dem seelenlosen Wortgeschmetter,
Mit all der matten Eisenfresserei.
Wenn mir's beliebt, werd' ich hier Blumen pflücken,
Wenn mir's beliebt, werd' ich von Freiheit singen;
Doch nimmermehr laß' ich von euch mich dingen!"
Sie spricht's und kehrt dem rohen Schwarm den Rücken.

    

(1837)



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttps://www.uni-due.de/lyriktheorie/texte/1838_lenau.html

A Költészet és akik azt kiherélnék (Magyar)

A Költészet az erdőn baktatott,
A Kivonulás szent ösvényein.
Hát csak berobog egy zajos raj ím
És a Magábamerülőre ront:
„Mit keresel itt? Hagyd zúgni a fákat,
Siránkozásod gyakorlatiatlan.
Ma már a férfierő van divatban,
Hatásos dalt itt költő nem találhat.
Gyere, gyere, add erőnkhöz erődet;
Meg lesz bőven fizetve minden lépted,
Újságban lesz neked való dicséret.
Gyere, és boldogítsd velünk e földet! –
Ne hagyd szívedet süppedni magányba,
Ébredj, légy menyasszony, légy társas lény,
A Tett, a Tett legyen a vőlegény,
Vagy te leszel a múzsák vénleánya!”
Felel a Költészet ily szavakat:
„Eh, gyanús nekem ez a tettrekészség;
A szabadságot hoznátok ti, és még
A Művészet se lehessen szabad?
Varázscsuklya csúszott a szemetekre,
Nem látjátok, csak orrotok hegyét:
Szolgálja, mi? a portátok ügyét
A Dal, mely szabad! csak azt kerepelje!
Nem hazudhat egy virágszirmos orca,
S biztosabb szer szívem varázsos írja,
Az ember sebeit jobban gyógyítja,
Mint a düh, mely arcotok vonja torzra.
Jós az erdő: Szabad lesz a világ!
Jobban zúgja ezt papírjaitoknál,
Szalmacséplő absztrakt szónoklatoknál,
Mindennél, mi tollat laposra rág.
Ha kell, az erdők majd virágot adnak,
Vagy itt fogok szabadságról dalolni;
De nem leszek kardotok, talmi holmi!”
Szólt, s hátat fordított a vad csapatnak.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap