Rilke, Rainer Maria: Vigilien

I
Die falben Felder schlafen schon,
mein Herz nur wacht allein;
der Abend refft im Hafen schon
sein rotes Segel ein.

Traumselige Vigilie!
Jetzt wallt die Nacht durchs Land;
der Mond, die weiße Lilie,
blüht auf in ihrer Hand.

II

Am offnen Stubenfenster lehn ich
und träume in die Nacht hinauf;
das Mondlicht windet silbersträhnig
sich um den schwarzen Kirchturmknauf.

Sehn wenig Welten aus den Fernen
auch durch den engen Hof ins Haus, -
es füllte Licht von zehen Sternen
ein ganzes, dunkles Leben aus.

III

Horch, der Schritt der Nacht erstirbt
in der weiten Stille;
meine Schreibtischlampe zirpt
leis wie eine Grille.

Goldig auf dem Bücherstand
glühn der Bände Rücken:
zu der Fahrt ins Feenland
Pfeiler für die Brücken.

I
A fakó rét szunnyadni kezd,
szívem virrasztva vár;
piros vitorláját az est
öbölbe vonja már.

Ó, álomszép vigília!
Éj leng a tájon át:
s látom kezén kinyílni a
hold fehér liliomát.

II

A nyitott ablakból tűnődve
föl a nagy éjbe álmodom;
a hold ezüst hálója szőtt be
tornyot, tetőt a templomon.

Bár udvarunkon át a házba
csak egy kis világ nézhetett:
tíz csillag tündöklése játszva
betölt egy sötét életet.

III

Halld, az éj lép ingatag
s elhal a messzi csendbe?
lámpám cirpel, mintha csak
egy kis tücsök lenne.

Iszik polcomon a sok
könyv aranyló háta:
e hidakon át jutok
tündérek honába.