Schefer, Leopold: Erstes Gewitter

In die Blüthen,
In die Blätter
Rauscht das erste
Frühlingswetter,
Ruft die erste
Nachtigall,
Aller Blumen
Kelche füllend,
Himmlisch, himmlisch
Zu den Wolken
Aus dem Thal.
 
Und ich weine
Aus der Fülle
Alter Freuden
In der Stille;
Mir vergebens
Quillst du, Thal,
Säuseln Blüthen,
Junge Blätter,
Rufst du himmlisch
Zu den Wolken,
Nachtigall!
 
Was ich selig
Einst besessen,
Kann die Seele
Nicht vergessen,
Bringst du wieder
Mir nicht, Thal!
Rosenblitzen,
Blüthenleuchten
Stürzt verwandelt
Mir in Busen
Bange Qual.
 
Nehmt mich mit euch,
Wolkenhallen,
Zu den alten
Jahren allen!
Wo ihr nachzieht,
Wolken all'!
Ach, ihr laßt mich
Bei den neuen
Blüthenbüschen
Hier im Rauschen
Tief im Thal.
 
Doch nicht Vorwärts
Ist das Alte,
Nicht ist rückwärts
Das Verwallte,
Nirgend, nirgend
Ueberall!
Wo die Schmerzen
Sind, im Herzen
Lebt es ruhend,
Wie der Glocke
Jeder Hall.

A szirmokra,
levelekre
most az első
zápor zeng le.
Szól az első
csalogány,
virágokba
ömlik hangja,
égig, égig,
a felhőkig
s völgybe száll.
 
És én sírok
múlt örömnek
bőségéből
most a csöndben;
kínom árad
s völgybe száll,
jönnek szirmok
friss levéllel,
égi hangod
hív felhőkig,
csalogány!
 
Ami üdvben
rég enyém lett,
nem felejti
már a lélek,
nem jön többé,
völgybe száll!
Rózsa villan,
szirom fénylik,
új szorongás
hull szivembe,
kínja fáj.
 
Felhőcsarnok
hívj, belépjek,
régmúlt évek
hol elérnek!
Hol a felhő
rám talál!
Itt hagytok
új szirmoknak
zúgásában,
hangjuk mélyre,
völgybe száll.
 
Nem előre
visz, mi elmúlt,
nem is vissza
ami elhúz,
sehol, sehol
s mindenütt!
Már a bánat
is elfárad,
mint harangszó
hogyha hangja
már elült.