Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Trakl, Georg: A pokol tornáca (Vorhölle Magyar nyelven)

Trakl, Georg portréja

Vorhölle (Német)

An herbstlichen Mauern, es suchen Schatten dort

Am Hügel das tönende Gold

Weidende Abendwolken

In der Ruh verdorrter Platanen.

Dunklere Tränen odmet diese Zeit,

Verdammnis, da des Träumers Herz

Überfließt von purpurner Abendröte,

Der Schwermut der rauchenden Stadt;

Dem Schreitenden nachweht goldene Kühle

Dem Fremdling, vom Friedhof,

Als folgte im Schatten ein zarter Leichnam:

 

Leise läutet der steinerne Bau;

Der Garten der Waisen, das dunkle Spital,

Ein rotes Schiff am Kanal.

Träumend steigen und sinken im Dunkel

Verwesende Menschen

Und aus schwärzlichen Toren

Treten Engel mit kalten Stirnen hervor;

Bläue, die Todesklagen der Mütter.

Es rollt durch ihr langes Haar,

Ein feuriges Rad, der runde Tag

Der Erde Qual ohne Ende.

 

In kühlen Zimmern ohne Sinn

Modert Gerät, mit knöchernen Händen

Tastet im Blau nach Märchen

Unheilige Kindheit,

Benagt die fette Ratte Tür und Truh,

Ein Herz

Erstarrt in schneeiger Stille.

Nachhallen die purpurnen Flüche

Des Hungers in faulendem Dunkel,

Die schwarzen Schwerter der Lüge,

Als schlüge zusammen ein ehernes Tor.

 



FeltöltőBenő Eszter
Az idézet forrásahttp://www.textlog.de

A pokol tornáca (Magyar)

Ott fenn a dombon, őszi falaknál árnyak

kutatnak csengő arany után,

legelő esti felhők

hervadt platánok nyugalmában.

Sötétebb könnyeket sóhajt e kor,

kárhozatot, ha bíborló

esti pír, füstölgő városok búja

csordítja az álmodó szívét;

arany hűs száll a ballagó jövevény  

után a temető felől,

mintha árnyékban szelíd holttest követné.

 

Halkan bong a kőépület,

az árvák kertje, a sötét ispotály,

rőt bárka a csatornán.

Enyésző emberek hullámzanak

álmodón a sötétben,

és fekete kapukból

hideg homlokú angyalok lépnek elő

kékség, anyák halálos jajszava,

hosszú hajuk közt tüzes kerék,

a kerek nappal gördül át,

a Föld vég nélküli kín.

 

Hűs szobában szerszám korhad

érzületlen, vészteli gyermekkor

csont-kézzel tapogat

mesék után a kékben,

hájas patkány rág ajtón, bútoron,

egy szív

behavazott csöndbe dermed.

Rothadó sötétben az éhség

bíbor átkai visszhangzanak,

hazugság fekete kardjai,

mintha egy érc-kapu döngve csukódna.



FeltöltőBenő Eszter
Az idézet forrásawww.napkut.hu/naput_2001

minimap