Uhland, Ludwig: Der nächtliche Ritter

Holdfénytelen csöndes éjen
Erkélyem alatt megállott
Dalt zengve mennyei hangon,
Szerelmest, és jó gitáron.
Meg is vívott, haj, mi bátran!
Vetélytársak szép sorával,
Csak úgy röpködtek a szikrák,
Csak úgy visszhangzott a négy fal.
Úgy hódolt ő nekem, úgy,
Amint jár az úri hölgynek,
Fel is, felgyújtotta szívem
Az a derék ismeretlen.
Midőn másnap kora reggel
Lepillantottam remegve,
Nem látszott belőle semmi,
Csak vére, mit értem onta.

A vers a spanyol románcokat utánozza; a spanyol románc verssorai négy trocheusból állnak, és rím gyanánt asszonánccal élnek. A spanyol asszonáncban csak a magánhangzók azonosak, ti. az utolsó ütemhangsúlyos szótag magánhangzója, és ha ezt még egy ütemhangsúlytalan szótag követi, akkor annak  a magánhangzója is, de a mássalhangzóknak még csak nagyjából sem kell hasonlóknak lenniük, mint a magyarban. A klasszikus német költészetben a rím magánhangzóira ugyanaz áll, mint a spanyolban, de az összes mássalhangzóknak is azonosaknak kell lenniük, teljesen azonosaknak (zöngés mássalhangzónak olykor megfeleltethető saját zöngétlen párja, pl. D-nek T), ezért amikor először lefordítottam ezt a verset, nem is vettem észre, hogy rímek is, azaz spanyol asszonáncok vannak benne. Most már meghagyom a rímtelen fordítást is, mert a német verselési szokások fényében a vers tulajdonképpen tényleg rímtelen, de most hozzáteszek egy asszonáncos fordítást is. Jobb volna, ha ebben az asszonáncok még kevésbé hasonlítanának egymásra, mert így nem nagyon feltűnő, hogy a rímelés különbözik a szokásos magyar rímeléstől:  balkonomra - daloknak - azokkal - lobbantotta stb. nem jó – nem jól összecsengő – rímek, de nem elfogadhatatlanok, hellyel-közzel találni ilyen rímeket a legjobb költők verseiben is.  Mondjuk balkonomra - bordal  vagy kiontva - roskadsz - robbants - korban - kontraszt - hol vagy  stb. kevésbé emlékeztetne a magyar rímre, és ezáltal jobban emlékeztetnének a spanyol asszonáncra. Paradox módon nem rímelni olykor nehezebb, mint rímelni...

Szerelmes dal: Minnelied, a középkorban a trubadúrének német megfelelője.

Csöndes éj volt, holdtalan,
Állt, felnézve balkonomra,
Énekelte égi hangon
Sorát szerelmes daloknak.
Vetélytársai akadtak,
Bátran megvívott azokkal,
Csak úgy röpködtek a szikrák,
Nagy házfalak visszhangoztak.
Hódolt ő, mint úrihölgynek
Hódolnak állhatatossan.
Lovagom, bár ismeretlen,
Szívem lángralobbantotta.
Midőn másnap kora reggel
Balkonomról kihajoltam:
Nem láttam semmit, de semmit,
Csak az ő vérét, kiontva.