Vogelweide, Walther von der: Der rîfe tet den kleinen vogellîn wê

«Der rîfe tet den kleinen vogellîn wê,

daz si niht ensungen.

nû hœre ichs aber wünneclîch als ê,

nû ist diu heide entsprungen.

dâ sach ich bluomen strîten wider den klê,

weder ir lenger wære.

mîner frouwen seit ich disiu mære.

Uns hât der winter kalt und ander nôt

vil getân ze leide.

ich wânde, daz ich iemer bluomen rôt

gesæhe an grüener heide.

jâ schadet guoten liuten, wære ich tôt,

die nâch fröiden ringen

und die gerne tanzen unde singen.

Versûmde ich disen wünneclîchen tac,

sô wær ich verwâzen,

und wære mir ein angeslîcher slac.

dennoch müese ich lâzen

al mîne fröide, der ich wîlent pflac.

got gesegen iuch alle,

wünschet noch, daz mir ein heil gevalle!

Sínylette sok madárka a tél derét

és néma volt sokáig.

De most úgy énekelnek, mint soha még,

s pompázik zölden a pázsit.

Vetélkednek virágok s lóherék:

melyikük szára hosszabb?

Megvittem ezt a hírt úrasszonyomnak.

A tél fagyot hozott és bánatot,

mindenkinek ártott.

Azt hittem, zöld mezőn nem láthatok

soha már piros virágot.

Ha holt lennék, kárát látnák-e a gazdagok,

kik örömre lesnek

s táncolni, dalolni szeretnek?

Ha tétlenül ülnék e csodás napon,

szenvednék nyomorultan,

s lesujtana a szép idő nagyon;

mégis, mitől vidultam,

búcsút kell az örömnek mondanom,

Isten áldása rátok:

hogy üdvre jussak, bár óhajtanátok!