Weinheber, Josef: A jövendő emberhez (Dem kommenden Menschen Magyar nyelven)

Hymnus

Dar ich reden von dem, der kommt? Aber wie denn
nenn ich seinen verborgenen Namen? Ich, ein
Mensch unter Menschen, anfällig, immer
hin am Abgrund, einsam und wehrlos
vor dem Wirrsal der Welt, das schwarz in mich einbricht
wie in verlassnes Haus ein Rudel von Räubern?
Darf denn reden, wer strauchelt, reden
wer noch sucht? Und wer irrt, an die Stelle
Gottes treten und sagen: dies will ich?

Ja, mit dem Recht des Gefangenen, der nach
Freiheit weint, beschwör ich die Freiheit,
mit dem Ruf der Sehnsucht den Traum, und
mit des Gemarterten Klage die ferne
Ordnung der Güte.
Mit dem Rechte dessen, der leidet - o, dem
Einen Recht, das der Nacht widersteht und an andern
Ufern wohnt, an den Wassern der Reinheit -
mit des Dulders göttlichem Anspruch verlang ich
nach dem Herbste der Qual, der lebendigen
Frucht und Kelter der Bitternis, Amen.

Sollen wir hungern? Und immer
sagt man den Kommenden: Hungert?
Sollen wir frieren und sein ohne Stube? Und wieder
wankt uns der Boden, birst das Dach überm Haupte,
und die Heimat, traumhaft geschaut, sie ist nicht,
nicht in den hundert Namen, den rühmlich gereichten?
Sollen wir sterben, immer
wieder hingehn und sterben? Und keiner
löscht von unseren Malen die schreckliche Inschrift:
"Vergeblich"?

Was ich leide, leiden wir alle. Und darum
red ich: Welcher die Sprache
hat, dem geziemt es, zu reden für alle.
Frevle ich, so freveln wir alle. Gelingt mir
aber das Wort, so lös und erlös ich
aus dem Verlust. Kein Kranz ist mir nötig.

Tief und in jede Armut sind wir gefallen; verwiesen
auf das Letzte in uns: Zu stehen,
uns zu besinnen, zu behaupten den Rest: die
arme Würde des Menschen.
Nicht Vergehens Muß und nicht Werdens
Wucher ist unsere Not: die Gewalten sind gütig
Jeglicher Ehrfurcht.
Wir jedoch,
wir übersprangen die Ordnung, setzten
neu ein Standbild, unsres der Hoffart, teilten
in Besiegte und Sieger. Aber
er, der da kommt, wird sich beugen.

Gräßlicher "Herr der Erde", wer bist du?
Seht, er redet von Gott und zertritt seinen Nächsten
wie er die Blume zertritt, und vermag nichts
gegen die eigne Erfindung, gegen
alle den Fluch des
Abfalls, der ihn berauscht und vernichtet.
Hilflos seine Vermessenheit, hilflos
seine Flucht vor dem Schrecken, schrecklich
aber sein letzter Ratschluß: Gewalt.

Red' er nicht von Gott oder Göttern. Beide
sind nicht außerhalb unser. Ach, wen erhöhen
denn noch Tempel, da, wo die Kirchen
nicht zu retten vermögen?
Vor seine Gier gespannt, mit Pomp und Gesängen
nährt er Gott oder Götter. Über
sich hinaus befestigt er sie, denn meter und
anderweit als ikre Schöpfung
nimmt er sein Eignes far göttlich.

Mensch der Mitte, dich sing ich!
Zwischen Elend und Prunk, Empörung und Dulden
wirst du zurückgehn in dich, ein Ebenbild Gottes.
Ruhend in dir,
werden die Dinge beruhn und werden dich lieben,
und beglückt wirst du sein in der
Kraft des Befreiten, und dienen.

Komm uns, Kommender! Mit dem Recht des Gefangnen,
der nach Freiheit weint, beschwör ich die Freiheit,
mit dem Ruf der Sehnsucht den Traum und
mit des Gemarterten Klag' die ferne
Ordnung der Gate.
Mit dem Rechte dessen, der leidet - oh, dem
Einen Recht, das der Macht widersteht und an andern
Ufern wohnt, an den Wassern der Reinheit --
mit des Dulders göttlichem Anspruch verlang ich
nach dem Ende der Qual, der lebendigen
Frucht und Kelter der Bitternis, Amen.

Himnusz

Szabad-e beszélnem arról, aki jön? De hogyan
hívhatom titkolt nevén? Én,
ember az emberek között, esendő, mindig
a szakadék szélén, egyedül, védtelenül
a világ zűrzavara előtt, mely feketén tör belém,
mint rablóhorda az elhagyott házba?
Szabad-e szólnia annak, aki megtorpan,
aki még keres? És aki téved, odaállhat-e
Isten helyére, hogy így szóljon: Ezt akarom?

Igen, a fogoly jogán, aki szabadságért
sírdogál, könyörgök szabadságért,
a vágy hívó szavával az álomért, és
a megkínzott panaszával kérem a jóság
távoli rendjét.
Annak jogán, aki szenved - ó, az egyetlen
jogon, mely ellenáll az éjnek, és más partokon
lakik, a tisztaság vizénél -,
a szenvedő isteni igényével várom
a gyötrelem végét, a keserűség
eleven gyümölcsét és a prését, ámen.

Éhezzünk-e? Szinte mindig
azt mondják az érkezőnek: Éhezz!
Tán fázzunk és ne legyen szobánk? s újra
megreng alattunk a talaj, beszakad a tető fölöttünk,
s az álomszerűen látott otthon nem létezik —
nincs-e benne a dicsőn adott százféle névben?
Haljunk-e meg, mindig újra
menjünk el és haljunk meg? Senki se törli le
emlékoszlopainkról az iszonyú szót:
„Hiába"?

Én úgy szenvedek, mint bárki más. Ezért
mondom: aki a nyelv tudója,
illik, hogy mindenkiért beszéljen.
Ha én vétkezem: mindnyájan vétkezünk. Ha azonban
sikerül nekem a szó, úgy kiváltok és megváltok
mindent a veszteségből. Koszorú nem kell nekem.

Mélyen le a legteljesebb szegénységbe zuhantunk;
a legvégsőre rászorultunk: állani,
eszmélni és megtartani a maradékot: az ember
szegényes méltóságát.
Nem a Mulandó kényszer és a Leendő uzsorája
a mi bajunk: a hatalmak jóságosak
minden tisztelet iránt.
De mi
átugrottuk a rendet, újra
emlékművet állítottunk, kevélységünkét,
legyőzöttek és győzők rendjébe osztottuk őket.
Aki itt jön, meg fog hajolni.

Rémséges ura a földnek, ki vagy te?
Lám, Istenről beszél, s úgy letiporja felebarátját,
mint a virágot, és semmit sem tehet
saját találmánya ellen, hűtlenségének
minden átka ellen,
mely megrészegíti és elpusztítja.
Gyámoltalan a vakmerősége, gyámoltalan
menekvés a rémség elől, de rémes
végső elhatározása: az erőszak.

Ő ne is beszéljen Istenről vagy istenekről. Hisz
nem léteznek rajtunk kívül. Ó, kit emelnek még
föl a templomok ott, hol a dómok sem
menthetnek meg senkit?
Mohósága elé befogva pompákkal s énekekkel
táplálja Istent vagy az isteneket. Önmagán
túl erősíti Őket, mert az ő teremtésüknél
szívósabban és másképp
tartja a magáét isteninek.

Te, a közép embere, téged énekellek!
Nyomor és pompa, lázadás és szenvedés
között térsz majd vissza önmagadba, mint
Isten képmása. Benned nyugvón
nyugodnak meg a dolgok, és szeretnek majd
téged, és boldog leszel a fölszabadult ember
erejével és társaid szolgálatában.

Jöjj, Eljövendő! A szabadságért síró rab jogán
hívom a szabadságot,
a vágy kiáltásával az álmot és
a megkínzott jogával a jóság
távoli rendjét.
Annak jogán, aki szenved - ó, az egyetlen
jogon, mely ellenáll az éjnek, és más partokon
lakik, a tisztaság vizénél -,
a szenvedő isteni igényével kívánom
a gyötrelem végét, a keserűség
eleven gyümölcsét és a prését, ámen.