Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Citasz, Makisz: Μάρτυς μου ὁ Θεὸς

Citasz, Makisz portréja

Μάρτυς μου ὁ Θεὸς (Görög)

Y χΠηΑμΡέΧνοΟιΥΝ ΤΕΣ , οἱ χρεωΣμΑέΡΩ Ν ΕΙδΩ Ν νοι, τὰ καθίΑκιΦαΕκΝαΤΙοΚΑτρ: εολἱοπίε.τἘυ--
γὼ ἔπεσα στὸ τέταρτο.
Πολλὲς φορὲς μοῦ μίλαγε καὶ σκεφτόμουνα ὅτι δὲν
ἤξερε ἂν εἶχε ἀπέναντί του ἐμένα ἢ κάποιον ποὺ μοῦ ἔ-
μοιαζε. δηλαδὴ ἂν ἤμουνα ὁ Χρυσοβαλάντης
ὁ ὑπάλ-
ληλος καὶ φίλος
ἢ ὁ δίδυμος ἀδερφός μου. Μόνο ποὺ
δὲν ἔχω δίδυμο ἀδερφό, δύο ἀδερφὲς ἔχω.
Ἔτσι καὶ τύχαινε νὰ συναντηθοῦμε στὴν εἴσοδο τῆς
ἑταιρείας, μοῦ ἔλεγε
«τρέχα νὰ μὲ προλάβεις!» κι ὁρ-
μοῦσε στὸ ἀσανσέρ, κι ὅπως ἀνέβαινε μοῦ φώναζε
«μὴν
κλέβεις
!» καὶ μ’ ἔβαζε ν’ ἀνεβαίνω τρέχοντας ὀχτὼ ὀρό-
φους, μετρώντας δυνατὰ τὰ ἑκατὸν σαράντα τέσσερα
σκαλιά, καὶ οὔρλιαζε μέσα ἀπ’ τὸ ἀσανσέρ:
«Πιὸ δυνα-
τά, ρὲ χοντρέ
! δὲν ἔχεις ψυχὴ μέσα σου;».
ἑταιρεία του ἔκλεισε τέλη τοῦ ’80 κι ἔμεινα ἄνεργος
στὰ καλὰ καθούμενα. δούλευα κοντά του ἕντεκα χρόνια,
ἀλλὰ δυστυχῶς πιάστηκα ἀπροετοίμαστος, ἐνῶ οἱ ὑπό-
λοιποι συνάδελφοί μου ἔκαναν ἐργασιακὸ μάρκετινγκ
γιὰ μῆνες καὶ πῆγαν σὲ ἄλλα ἀτελιὲ γραφικῶν τεχνῶν

ἀμέσως. Ἔβλεπα βέβαια ὅτι βούλιαζε τὸ καράβι, ὅτι τὸ
πράγμα πήγαινε ἀπ’ τὸ κακὸ στὸ χειρότερο, ὅτι δὲν ὑ-
πῆρχε πλέον μέλλον, ἀλλὰ δὲν ἤθελα νὰ τὸ πιστέψω. Για-
τὶ εἶχα φάει τὸ παραμύθι τοῦ Ἐξαποδῶ:
«Καὶ ὅλοι οἱ ἄλ-
λοι νὰ φύγουν, ἐσὺ δὲν ὑπάρχει περίπτωση νὰ μείνεις χω-
ρὶς δουλειά
». Ἔτσι τὴν πάτησα.
Εἶδα τὸν ἑαυτό μου νὰ παλεύει μὲ τὸν ἑαυτό μου στὴ λά-
σπη. Ἔβριζε ὁ ἕνας τὸν ἄλλο καὶ προσπαθοῦσε νὰ τὸν
πνίξει. Ταυτοχρόνως ἔψαλλαν μὲ κατάνυξη τὸ τροπάριο
τῆς Κασσιανῆς.
Ὕστερα οἱ δύο γίνανε ἕνας ἄλλος Χρυσοβαλάντης,
ποὺ τὸν ἔλεγαν Ψυχοβαλάντη, καὶ φώναξε τρὶς
«μὲ πνί-
γει αὐτὸς ὁ ἄνεμος
». Ἀπὸ κάπου ἀπροσδιόριστα ἀκουγό-
ταν μιὰ ἄρια ἀπὸ τὴν Τόσκα.
Περίεργο ὄνειρο.
δὲν μπορῶ νὰ φανταστῶ τὸν ἑαυτό μου ζητιάνο ἢ παιδὶ
τῶν φαναριῶν. Ἀλλὰ οὔτε καὶ τοὺς γονεῖς μου μπορῶ νὰ
τοὺς φανταστῶ νὰ πέφτουν θύματα ἐκμετάλλευσης ἀπὸ
τρίτους, καὶ εἰδικὰ ἀπὸ μιὰ μέλλουσα νύφη.
Ὁ πατέρας μου τώρα εἶναι ὀγδόντα ἕξι ἐτῶν, ἀπό-
στρατος ἀξιωματικός, ἄνθρωπος τῆς οἰκογένειας, τῆς με-
λέτης καὶ τῆς Ἐκκλησίας. Ἥσυχη ζωή. Πάντα μὲ φρόν-
τιζε, μοῦ δάνειζε καὶ μὲ ἐξυπηρετοῦσε.
Μοῦ ἔλεγε
«πρόσεχε, πρόσεχε, πρόσεχε!» ἀλλὰ ἐγὼ
ἤμουνα τέντζερης ξεγάνωτος χωρὶς καπάκι κι ὅ,τι ἤθε-

λε ἔμπαινε μέσα. Αὐστηρὸς ὁ πατέρας μου, ἀλλὰ καὶ
ὑποχωρητικός. δηλαδή, ὅταν ἐγὼ πίεζα, αὐτὸς ἔκανε πί-
σω. Ναί.
«Μπαμπά, θὰ πάω στὸ Λονδίνο, δῶσε μου ἑκατὸ χι-
λιάδες
». Μοῦ τὶς ἔδωσε.
«Μπαμπά, ἔχω ἕνα μικρὸ χρέος στὴν τράπεζα». Τὸ
ξόφλησε ἀμέσως.
«Μπαμπά, ἔχω πρόβλημα, μπορεῖς νὰ μοῦ κάνεις μιὰ
ἐξυπηρέτηση;
» Ἔτρεξε.
«Μπαμπά, πρέπει νὰ κάνω εἰσαγωγὴ στὸ νοσοκο-
μεῖο
». Μὲ βοήθησε.
δὲ μοῦ εἶχε πεῖ σὲ κανένα θέμα
«ὄχι». Τώρα ποὺ τὸ
φιλοσοφῶ, ἦταν ἕνα σκυλὶ ποὺ γάβγιζε μὰ δὲ δάγκωνε

ἐγὼ δὲν τὸ εἶχα καταλάβει. Τὸν σέβομαι καὶ τὸν ἐκτιμῶ.
Μέχρι τὰ εἴκοσί μου τὸν φοβόμουν πολύ. Μετὰ ἁπλῶς
τὸν σεβόμουν, γιατὶ πέρασε πάρα πολλά. Εἶναι ἕνας ἄν-
θρωπος μὲ πείρα στὴ ζωή. Ἕνας πατέρας δὲ θέλει ποτὲ
τὸ κακὸ τοῦ παιδιοῦ του. Χαιρόταν ποὺ εἶχα πάντα σχέ-
σεις μὲ μοναστήρια καὶ ἐκκλησίες, εἶναι κι αὐτὸς θεοσε-
βούμενος ἄνθρωπος. Ὅλη ἡ οἰκογένεια ἔτσι εἴμαστε.
Ὅταν στὰ δεκαοχτώ μου πέρασα στὴ σχολὴ ὑπαξιω-
ματικῶν στὰ Τρίκαλα, μοῦ εἶπε
«μπράβο», ἀλλὰ κι ὅταν
τὰ παράτησα κι ἔφυγα, γιατὶ δὲν ἄντεχα ἄλλο, δὲ μοῦ ἔ-
φερε καμία ἀντίρρηση.
δὲ μοῦ ἔκοψε ποτὲ τὸ δρόμο. Ναί.
Ἴσως, σκέφτομαι, γι’ αὐτὸ δὲν ἔχω φύγει ἀκόμη ἀπὸ
τὸ σπίτι, παρόλο ποὺ πενηντάρισα. Ἐπειδὴ αἰσθάνομαι
ἀσφάλεια καὶ θαλπωρή.

Τηλεφώνησα σὲ ιὰ παλιὰ συνάδελφο γιὰ νὰ τῆς πῶ
«χρόνια πολλὰ» καὶ νὰ τῆς ζητήσω καὶ καμιὰ συνεργα-
σία κι αὐτὴ μοῦ τό ’κλεισε λέγοντας:
«Χρυσοβαλάντη,
μὲ πέτυχες στὴν πόρτα, τὰ λέμε ἄλλη φορά
».
Βλέπεις, ἡ κυρία δὲ μὲ ἔχει πιὰ ἀνάγκη, εἶναι βολεμέ-
νη στὸν
«Ἀθήνα 2004» καὶ παίρνει δύο χιλιάδες εὐρὼ τὸ
μήνα σὺν τὰ μπόνους, ἀλλὰ θὰ τελειώσει κάποια στιγμὴ
τὸ πανηγύρι καὶ τότε νὰ δοῦμε...
Πολλοί, ἄλλωστε, παλιοί μου συνάδελφοι ποὺ εὐεργε-
τήθηκαν πολλαπλῶς ἀπὸ μένα, τώρα ποὺ τοὺς ζήτησα
βοήθεια, μοῦ φέρθηκαν κυνικά. Τὸ ἴδιο καὶ κάποιοι ἐπι-
χειρηματίες μὲ μικρὲς ἑταιρεῖες, ποὺ ὅταν ἤμουν στὸν
Ἐξαποδῶ μὲ εἶχαν στὰ ὄπα ὄπα γιὰ νὰ τοὺς πηγαίνω
δουλειὲς καὶ τώρα ποὺ τοὺς κόψαμε τὴ σαντιγὶ κάνουν
πὼς δὲ μὲ γνωρίζουν. δὲν πειράζει, ἔχει ὁ Θεός. Ἂς εἶναι
ὅλοι τους καλά. Αὐτὸ εἶναι εὐλογία ἀπὸ τὸ γέροντά μου,
νὰ λέω
«ἔχει ὁ Θεὸς» καὶ νὰ λέω ἀκόμα καὶ σ’αὐτοὺς ποὺ
μὲ ἀδίκησαν
«εὐχαριστῶ», γιὰ νὰ ἔχω καθαρὴ συνείδη-
ση. Ὅσο μπορῶ τὸν ἀκούω τὸ γέροντά μου. Μοῦ ἔχει πεῖ
τί πρέπει νὰ κάνω στὴ ζωή μου, πῶς νὰ τὴν κοντρολάρω
γιὰ νὰ μὴν καταλήξω στὸ τρελάδικο.



FeltöltőRémai marianne
KiadóKichli Publishing
Az idézet forrásaΜάκης Τσίτας, Μάρτυς μου ὁ Θεὸς
Könyvoldal (tól–ig)11-14
Megjelenés ideje

Isten a tanúm (részlet) (Magyar)

Négyféle főnök létezik: a sikeres, az eladósodott, a szemét
és az őrült. Én az utóbbiba botlottam bele.
Sokszor beszélt velem úgy, hogy közben azt éreztem, fogalma sincs arról, én állok-e előtte, vagy valaki más, aki csak hasonlít rám. Vagyis Hriszovalantisz – a barát és kolléga – vagy netán a
saját ikertestvérem. Jóllehet nincs is ikertestvérem, csak két nő-
vérem.
Ha netán összefutottunk a cég bejáratánál, „fuss, hogy megelőzz!” felszólítással berontott a liftbe, majd felfelé haladva „ne
csalj!” kiáltással kényszerített arra, hogy futva tegyek meg nyolc
emeletet, hangosan számolva a száznegyvennégy lépcsőfokot, miközben üvöltve nógatott a liftből: „Gyorsabban, te dagadt! Hát
nincs benned semmi szufla?”
Cége a nyolcvanas évek végén zárt be, én pedig teljesen váratlanul munkanélküli maradtam. Tizenegy évig dolgoztam mellette,
s míg a többi kolléga az utolsó hónapokban már munka után kutatott, és azonnal át is igazolt más grafikai stúdiókba, én sajnos teljesen felkészületlennek bizonyultam. Láttam persze, hogy süllyed a
hajó, hogy a dolgok egyre rosszabbra fordulnak, nem volt semmiféle jövő, de nem akartam hinni a szememnek. Beettem Exapodo
meséjét: „Ha mindenki más el is megy, te semmilyen körülmények között sem maradsz munka nélkül.” Így hát jól megszívtam.
Magamat láttam önmagammal birkózni a sárban. Az egyikünk szidalmazta a másikat és megpróbálta megfojtani. Eközben valahol
Kassziani himnuszát 
énekelték áhítattal.
Majd egy idő után ők ketten egy másik Hriszovalantisszá
váltak, akit Pszichovalantisznak hívtak, s aki háromszor kiáltotta: „Megfojt ez a szél.” Eközben valamerről egy ária hallatszott a
Toscából.
Különös álom.
Nem tudom elképzelni magam kéregető koldusként vagy a közlekedési lámpáknál szélvédőket tisztító fiúként. De a szüleimről
sem tudom elképzelni, hogy áldozatul essenek annak, hogy egy
harmadik fél, különösen, hogy egy jövendőbeli menyasszony, kihasználja őket.
Apám nyolcvanhatéves, leszerelt tiszt, a család, a tanulmányok
és az egyház embere. Nyugodt élet. Mindig gondoskodott rólam,
kölcsönt adott és kiszolgált.
„Vigyázz, vigyázz, vigyázz!”, mondogatta, de én fedő nélküli
kukta voltam, ami csak akart, bejuthatott oda. Az apám szigorú
volt, de engedékeny is. Amikor nyomást gyakoroltam rá, visszavonulót fújt. Igen.
„Papa, Londonba készülök, adj nekem százezer drachmát!”
Odaadta.
„Papa, tartozom egy kisebb összeggel a banknak.” Kiegyenlítette azonnal.
„Papa, van egy kis gondom, tudnál segíteni?” Szaladt rögtön.
„Papa, befeküdnék a kórházba.” Kisegített.
Semmire sem mondott nemet. Most, hogy erről elmélkedem,
látom, olyan kutya volt, amelyik ugatott, de nem harapott – korábban erre nem jöttem rá. Tisztelem és becsülöm. Amíg be nem
töltöttem a huszadik életévemet, féltem tőle nagyon. Ezután egyszerűen csak tiszteltem, mert roppant sok mindenen ment keresztül. Sokat tapasztalt az életben. Egy apa sosem akarhat rosszat a
gyerekének. Örült, hogy mindig volt kapcsolatom kolostorokkal
és templomokkal. Ő is istenfélő ember. Az egész családunk ilyen.
„Nagyszerű”, mondta, amikor tizennyolcéves korom körül
felvetek a Trikalai Altiszti Iskolába, de amikor otthagytam és
elmentem, mert nem bírtam tovább, nem tett semmilyen ellenvetést.
Sosem állt az utamba. Soha.
Gondolom, talán ezért nem hagytam még el a szülői házat,
annak ellenére, hogy betöltöttem az ötvenet. Mert itt biztonságot és melegséget érzek.
Felhívtam egy régi kolléganőmet, hogy „boldog születésnapot”
kívánjak neki, és hogy valami kis munkát kérjek tőle, de ő gyorsan letette a telefont, mondván: „Hriszovalantisz épp az ajtóban
csíptél el, majd valamikor máskor megbeszéljük.”
Láthatóan a hölgynek nem volt már szüksége rám. Beügyeskedte magát az „
Athén 2004”2-be, havi kétezer eurót kap, nem számítva a bónuszokat, de a mulatságnak egyszer majd vége lesz,
s akkor meglátjuk, hogy…
Egyébként sok korábbi kollégám, akiket annak idején sokféle
módon kisegítettem, most, hogy én kértem segítséget tőlük, cinikusan reagáltak. Hasonlóan egyes kisvállalkozók, akik, amikor
még Exapodónál dolgoztam, körülajnároztak, hogy megrendelésekkel lássam el őket, most hogy elfogyott a habostorta, már
meg sem akarnak ismerni. Nem számít, majd csak lesz valahogy.
Minden jót kívánok nekik. Az öregemtől tanultam, hogy azt mondom, „majd csak lesz valahogy”, és azoknak is „köszönömmel”
felelek, akik igazságtalanul bántak velem, csak hogy tiszta legyen a
lelkiismeretem. Amennyire csak tudok, hallgatok apámra. Megtanította, mit kell tennem az életben, miként tartsam kézben, hogy
ne az őrültek házában kössek ki.



FeltöltőRémai marianne
KiadóTypotex
Az idézet forrásaMakisz Citasz, Isten a tanúm, Typotex, 2017
Könyvoldal (tól–ig)9-12
Megjelenés ideje

minimap