Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gaitanaki, Zacharoula: A fecskefészek (Η χελιδονοφωλιά Magyar nyelven)

Gaitanaki, Zacharoula portréja
N. Ullrich Katalin portréja

Vissza a fordító lapjára

Η χελιδονοφωλιά (Görög)

Το αυτοκίνητο σταμάτησε απέξω από ένα δίπατο σπίτι σε κάποιο μικρό χωριό της Αρκαδίας. Κατέβηκαν ένας κουστουμαρισμένος μεσήλικας με την σύζυγό του και κατευθύνθηκαν προς την βαριά ξύλινη ξώπορτα του ακατοίκητου σπιτιού.
 
Ο άντρας έσπρωξε την ξώπορτα και μπήκαν στην χορταριασμένη αυλή.
 
Είχε έρθει από την Αμερική να ξαναδεί το πατρικό του σπίτι που έμενε κλειστό από τότε που πέθανε η μάνα του πριν δέκα χρόνια. Ο ίδιος είχε να έρθει στην Ελλάδα 25 χρόνια. Όταν πρωτοπήγε στην Αμερική, δούλευε δυο βάρδιες για να τα βγάλει πέρα. Τα χρόνια περνούσαν, παντρεύτηκε με μια Ελληνίδα που είχε γεννηθεί στη Νέα Υόρκη, απέκτησαν παιδιά και χρήματα κι ακίνητα. Ζούσαν τώρα άνετα και δεν δούλευε πια. Είχε άλλους να δουλεύουν γι’ αυτόν. Έτσι αποφάσισε να έρθει μια επίσκεψη στην πατρίδα του. Η γυναίκα του δεν ήθελε να έρθουν αλλά κατάφερε να την πείσει.
 
Ήταν ένα ζεστό απόγευμα του Ιουλίου, όταν έφθασαν στην Αθήνα. Έμειναν πέντε ημέρες στην πρωτεύουσα τριγυρίζοντας στην Πλάκα, στο Μοναστηράκι, ανέβηκαν στην Ακρόπολη, πήγαν στο Σούνιο, διασκέδασαν στα νυχτερινά κέντρα… Το πρωί της έκτης μέρας ξεκίνησαν μ’ ένα νοικιασμένο αυτοκίνητο για το χωριό του. Πλησίαζε μεσημέρι όταν έφθασαν στο πατρικό του.
 
Το σπίτι έστεκε σιωπηλό λες και περίμενε ένα χέρι ν’ ανοίξει την πόρτα του, να μπει μέσα να τριγυρίσει  στα δωμάτιά του κάποιο πρόσωπο γνώριμο κι αγαπημένο. Χέρια ανυπόμονα ν’ ανοίξουν τα σφαλισμένα παραθυρόφυλλα να μπει ο ήλιος κι αέρας καθαρός μετά από τόσα χρόνια. Ν’ αναπνεύσει ξανά το σπίτι, να φωτιστούν οι σκοτεινές γωνιές του, τα εικονίσματα, τα σκονισμένα έπιπλα και οι παμπάλαιες φωτογραφίες στους τοίχους.
 
Μια καταπράσινη, γεμάτη καρπούς, αχλαδιά, ήταν το μοναδικό σημάδι ζωής στον κήπο. Θυμήθηκε που παιδάκι έπαιζε στον ίσκιο της με τ’ αδέλφια του. Η αδελφή του ζούσε κι αυτή στην Αμερική. Ο μεγάλος του αδελφός είχε πεθάνει.
 
Στράφηκε στη γυναίκα του που τον είχε ακολουθήσει βαριεστημένη στην αυλή.
Θέλω να μπω στο σπίτι, της είπε. Έχω 25 χρόνια να το δω. Γι’
αυτό ήρθαμε…
Alexis dear, του απάντησε εκείνη. Μην αργήσεις μέσα. Θα σε
περιμένω στο αυτοκίνητο. Και πρόσεξε να μην λερώσεις τα ρούχα σου.
 
Ο Αλέκος ανέβηκε στο χαγιάτι του σπιτιού. Ήταν γεμάτο άχυρα, άμμο, σπασμένα κεραμίδια. Είδε δυο μισογκρεμισμένες χελιδονοφωλιές και μια φρεσκοφτιαγμένη ψηλά στον τοίχο. Μια χελιδόνα πηγαινοερχόταν φέρνοντας τροφή στα μικρά της που φάνηκαν στο άνοιγμα της φωλιάς.
 
Έβαλε το κλειδί στην πόρτα, που άνοιξε τρίζοντας. Μπήκε μέσα συγκινημένος. Πλησίασε στο κοντινότερο παράθυρο και το άνοιξε. Σε λίγο πόρτες και παράθυρα ήταν όλα ανοικτά. Είδε από κάποιο την σύζυγό του να του κουνάει το χέρι και να του φωνάζει: «Μην αργήσεις».
 
Στάθηκε στην σάλα, το μεγαλύτερο δωμάτιο του σπιτιού. Κοίταξε τις ξεθωριασμένες φωτογραφίες των γονιών του στις παλιές κορνίζες. Το βλέμμα του πήγε στον καναπέ με τα σκονισμένα μαξιλάρια, στην εταζέρα  που ’κρυβε η μάνα του το γλυκό κυδώνι για να φιλεύει τους μουσαφιρέους. Σκεπασμένα από την σκόνη τα πάντα: τα τραπέζια, οι καρέκλες, τα κρεβάτια, τα κασόνια, το τζάκι. Πόσες φορές δεν είχε καθίσει με το σκαμνάκι του κοντά στη φωτιά, ακούγοντας παραμύθια από το στόμα της γιαγιάς του κι ιστορίες απ’ του παππού του το στόμα, τρώγοντας ζυμωτό ψωμί κι ελιές… Πάνω σ’ ένα τραπεζάκι, μια λάμπα  πετρελαίου με το ραγισμένο της γυαλί του έφερε στο νου τα όνειρα που ’χε φωτίσει, τα σκοτάδια που ’χε διαλύσει…
 
Πόσες αναμνήσεις ζωντάνευε τούτο το σπίτι! Κοίταξε πάλι γύρω του τα έρημα, σκονισμένα δωμάτια. «Πέρασαν τόσα χρόνια» σκέφθηκε. «Τίποτε δεν είναι όπως παλιά. Κι εγώ άλλαξα… γέρασα… ξέχασα… Και τώρα που θυμάμαι τι ωφελεί;» αναρωτήθηκε. Ένιωσε την συγκίνηση να τον πνίγει. Χρειαζόταν αέρα.
 
Σφάλισε ξανά όλα τα παραθύρια του σπιτιού, έκλεισε τη πόρτα και την κλείδωσε. Στάθηκε στο χαγιάτι κι αγνάντεψε γύρω. Είδε την χορταριασμένη αυλή, τον μισογκρεμισμένο στάβλο, τον φούρνο, την λόντζα… Ξανακοίταξε την αχλαδιά. «Πόσο καιρό ακόμα θ’ αντέξει;»  σκέφθηκε. «Ο χρόνος είναι για όλους καταλύτης».
Κατέβηκε τις σκάλες αργά.
 
Η γυναίκα του είχε βγει από το αυτοκίνητο και τον περίμενε στην εξώπορτα.
- Αλέξις, ντάρλινγκ, κάνε γρήγορα, του φώναξε. Πάμε να φύγουμε, βαρέθηκα να σε περιμένω τόση ώρα.
 
Εκείνος γύρισε και κοίταξε για τελευταία φορά το πατρικό του σπίτι. Τράβηξε την παλιά ξύλινη ξώπορτα να κλείσει. Μπήκαν στο αυτοκίνητο κι άναψε την μηχανή.
 
Το όχημα ξεκίνησε αφήνοντας πίσω του το σπίτι, την ώρα που η χελιδόνα επέστρεφε στο χαγιάτι μ’  ένα έντομο στο ράμφος της. Τα μικρά της, που είχαν βγάλει τα κεφαλάκια τους στο άνοιγμα της χελιδονοφωλιάς, τιτίβισαν χαρούμενα.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaZ Γ

A fecskefészek (Magyar)

A kocsi egy kis görög falu kétszintes háza előtt állt meg. Egy középkorú férfi és felesége szállt ki, és elindultak az üres ház súlyos fából készült kapuja felé. 
 
A férfi betaszította a kaput, s máris ott voltak a teljesen elgazosodott udvaron.
 
A férfi Amerikából érkezett, hogy újra lássa a szülői házat, ami azóta zárva volt, hogy édesanyja tíz évvel korábban meghalt. Ő maga 25 éve nem volt Görögországban. Mikor Amerikába megérkezett, két műszakban dolgozott, hogy megéljen. Múltak az évek. Egy görög nőt vett el, aki már New Yorkban született. Voltak gyerekeik, pénzük, ingatlanuk. Most már könnyebben éltek, nyugdíjba ment. Mások dolgoznak neki. Így hát elhatározta, hogy elindul szülőhazájába. Felesége nem akart utazni, de végül őt is meggyőzte.
 
Meleg júliusi délután érkeztek meg Athénba. Öt napig maradtak a görög fővárosában. Körbesétáltak a Plakan, Monastirakin, megnézték az Akropoliszt, Souniot, és kellemesen telt idejük az éjszakai bárokban…
 
A hatodik nap reggelén kocsit béreltek, és elindultak a férfi falujába. Dél volt, amikor megérkeztek a szülői házba. Minden csendes volt, mintha csak egy kézre várt volna, hogy kinyissa az ajtót, egy ismerős, drága emberre, hogy betérjen, és körbejárja a szobákat.
 
Türelmetlen kezekre, hogy kinyissák az elsötétített ablakokat, beengedjék a napsugarat és a friss levegőt annyi év után. Hogy lélegezzen a ház, a fény világítsa meg az összes sötét sarkot, az ikonokat, a poros bútorokat és a falakon a nagyon régi fotókat.
 
Egy ősöreg, gyümölccsel telt körtefa volt az élet egyetlen jele a kertben. Eszébe jutott, amikor gyerek volt, és a körtefa alatt játszott testvéreivel. Nővére szintén Amerikában él. Bátyja már meghalt. Feleségéhez fordult, aki végtelen unalommal követte őt.
- Be akarok menni – mondta. – Huszonöt éve nem láttam. Ezért jöttünk…
- Alexis, drágám – válaszolt az asszony. – Ne időzz sokáig bent. A kocsiban várlak. Csak óvatosan, ne koszold össze a ruhádat.
 
Alexis bemászott a ház tornácára. Tele volt szalmával, homokkal, törött cserepekkel. Megpillantott két félig szétdúlt fecskefészket és egy újat, magasan fent a falon. A fecskemama ide-odarepdesett, hogy táplálékot szerezzen fiókáinak, akik már várták őt a fészek nyílásánál. Berakta a kulcsot a zárba, az ajtó csikorogva kinyílt. Belépett. Elérzékenyült.
 
A legközelebbi ablakhoz lépett, kinyitotta. Rövid időn belül az ajtók és ablakok tárva-nyitva voltak. Az egyik ablakból meglátta a feleségét, aki odabiccentett neki, és így szólt: - Ne időzz sokáig.
 
Ott állt a szalonban, a ház legnagyobb szobájában. Nézte a szülei megfakult fotóját a régi keretben. Tekintetét a kanapéra fordította, amelyen nagyon poros párnák voltak, nézte a kis pohárszéket, édesanyja oda rejtette a látogatóknak őrzött birsalmás süteményt. Mindent por lepett: az asztalokat, a székeket, az ágyakat, a bőröndöket, a kandallót. Hányszor ült kicsi székén a tűz mellett és hallgatta nagymamája szájából a meséket, nagyapja történeteit, s ő meg közben kenyeret és olivát majszolt…
 
Egy kis asztalon meglátott egy repedt búrájú olajlámpát, eszébe jutottak róla azok az álmok, amiket ez a lámpa világított meg, és a sötétség, ami fényétől szertefoszlott.
 
Mennyi emléket őriz ez az otthon. Újból körbenézett az üres, poros szobákon.
– Hány év telt el – gondolta. – Semmi nem ugyanaz, mint régen. Én is megváltoztam. Megöregedtem… Elfelejtettem… És most, hogy emlékszem, mi haszna? – töprengett. Megint elérzékenyült. Friss levegőre volt szüksége.
 
Újból bezárta az összes ablakot, bezárta az ajtót. A tornácon állt, körbenézett. Látta a gyomos udvart, a félig összeomlott istállót… Megint a körtefára nézett. – Mennyi ideje van még hátra? – töprengett. – Az idő mindent tönkretesz, embereket is, tárgyakat is.
 
Lement a lépcsőn. Felesége már nem ült a kocsiban, a kapu mellett cigarettázott.
– Alexis, drágám, gyerünk – mondta. – Induljunk. Nagyon unalmas volt ilyen sokáig várni rád.
 
A férfi megfordult, és utoljára még megnézte a szülői házat. Bezárta a régi fakaput. Beültek a kocsiba, indított.
 
A kocsi abban a pillanatban indult el maga mögött hagyva a házat, amikor a fecskemama csőrében egy rovarral visszarepült a tornácra. A kicsi fecskék boldog csiviteléssel tolták ki apró fejüket a fészek nyílásán.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaN. U. K.

minimap