Ez az ember sírva jár;
senki se tudja, miért.
Van, aki azt hiszi: vesztett szerelmeit siratja,
amelyek oly makacsul döngnek körülöttünk,
fonográf-szóval, nyáron, a tengerparton.
Van, aki napi gondjaira gondol,
félbehagyott papirokra, serdülő gyermekekre,
küszködve öregedő asszonyokra.
Olyan a két szeme, mint a pipacs,
mint a tavasszal szedett pipacs,
s szeme sarkában két kicsi forrás.
Rója az utcákat, nem fekszik le soha,
átlépi a föld hátán a pici négyszögeket,
gép, mely örökös szenvedésre jár csak,
mígnem végképp felesleges lesz.
Van, aki hallotta beszélni mentében, egyedül,
régesrég eltört tükrökről beszélt,
s törött arcokról a tükrök szivében,
melyeket nem lehet megreparálni.
Van, aki álmáról hallotta beszélni,
félálma iszonyú látomásairól,
gyötrő képeiről a szeretetnek.
Megszoktuk már, megbízható, nyugodt,
csak épp hogy szakadatlan sírva jár,
mint folyóparti fűz, amelyet a vonatból pillant meg
az ember lidérces álmoktól zavaros hajnalokon.
Megszoktuk már semmit sem jelent,
akár a többi megszokott dolog.
S ha szólok róla, azért csak, mert semmit se látok,
ami ne volna nektek megszokott.
Tiszteletem.