Ashbery, John: Kései visszhang (Late Echo Magyar nyelven)

Alone with our madness and favorite flower
We see that there really is nothing left to write about.
Or rather, it is necessary to write about the same old things
In the same way, repeating the same things over and over
For love to continue and be gradually different.

Beehives and ants have to be reexamined eternally
And the color of the day put in
Hundreds of times and varied from summer to winter
For it to get slowed down to the pace of an authentic
Saraband and huddle there, alive and resting.

Only then can the chronic inattention
Of our lives drape itself around us, conciliatory
And with one eye on those long tan plush shadows
That speak so deeply into our unprepared knowledge
Of ourselves, the talking engines of our day.

Magunkban tébolyunkkal és kedvenc virágunkkal,
Belátjuk, hogy nem maradt írnivaló.
Illetve, hogy az írnivaló mindig ugyanaz,
Ugyanúgy ismételni ugyanazt újra és újra,
Hogy élhessen a szerelem, s lassan mássá legyen.

Méhbolyokat és hangyákat vizsgálunk újra
Örökké, s a nap színét vesszük számításba
Százszor és százszor, nyáron át télig,
Hogy üteme hihető szarabanddá lassuljon,
És levackolja magát itt, élénk-pihenőn.

Csak ekkor burkolhat körbe életünk
Krónikus figyelmetlensége, békítőn
S félszemmel a hosszú, puha árnyékokra ügyelve,
Melyek oly mélyen szólnak készületlen
Önismeretünkbe, napjaink beszélőgépébe.