Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Ashbery, John: A bungalók (The Bungalows Magyar nyelven)

Ashbery, John portréja

The Bungalows (Angol)

I
Impatient as we were for all of them to join us,
The land had not yet risen into view: gulls had swept the gray steel towers away
So that it profited less to go searching, away over the humming earth
Than to stay in immediate relation to these other things—boxes, store parts, whatever you wanted to call them—
Whose installedness was the price of further revolutions, so you knew this combat was the last.
And still the relationship waxed, billowed like scenery on the breeze.

II
They are the same aren’t they,
The presumed landscape and the dream of home
Because the people are all homesick today or desperately sleeping,  
Trying to remember how those rectangular shapes
Became so extraneous and so near
To create a foreground of quiet knowledge
In which youth had grown old, chanting and singing wise hymns that  
Will sign for old age
And so lift up the past to be persuaded, and be put down again.

III
The warning is nothing more than an aspirate “h”;
The problem is sketched completely, like fireworks mounted on poles:  
Complexion of evening, the accurate voices of the others.
During Coca-Cola lessons it becomes patent
Of noise on the left, and we had so skipped a stage that  
The great wave of the past, compounded in derision,  
Submerged idea and non-dreamer alike  
In falsetto starlight like “purity”
Of design that had been the first danger sign
To wash the sticky, icky stuff down the drain—pfui!

How does it feel to be outside and inside at the same time,
The delicious feeling of the air contradicting and secretly abetting
The interior warmth? But the land curdles the dismay in which it’s written  
Bearing to a final point of folly and doom
The wisdom of these generations.
Look at what you’ve done to the landscape—
The ice cube, the olive—
There is a perfect tri-city mesh of things
Extending all the way along the river on both sides
With the end left for thoughts on construction
That are always turning to alps and thresholds
Above the tide of others, feeding a European moss rose without glory.

We shall very soon have the pleasure of recording
A period of unanimous tergiversation in this respect
And to make that pleasure the greater, it is worth while
At the risk of tedious iteration, to put first upon record a final protest:  
Rather decaying art, genius, inspiration to hold to
An impossible “calque” of reality, than
“The new school of the trivial, rising up on the field of battle,  
Something of sludge and leaf-mold,” and life
Goes trickling out through the holes, like water through a sieve,  
All in one direction.

You who were directionless, and thought it would solve everything if you found one,
What do you make of this? Just because a thing is immortal
Is that any reason to worship it? Death, after all, is immortal.  
But you have gone into your houses and shut the doors, meaning  
There can be no further discussion.
And the river pursues its lonely course
With the sky and the trees cast up from the landscape
For green brings unhappiness—le vert Porte malheur.
“The chartreuse mountain on the absinthe plain
Makes the strong man’s tears tumble down like rain.”

All this came to pass eons ago.
Your program worked out perfectly. You even avoided
The monotony of perfection by leaving in certain flaws:
A backward way of becoming, a forced handshake,
An absent-minded smile, though in fact nothing was left to chance.
Each detail was startlingly clear, as though seen through a magnifying glass,  
Or would have been to an ideal observer, namely yourself—
For only you could watch yourself so patiently from afar
The way God watches a sinner on the path to redemption,
Sometimes disappearing into valleys, but always on the way,
For it all builds up into something, meaningless or meaningful
As architecture, because planned and then abandoned when completed,  
To live afterwards, in sunlight and shadow, a certain amount of years.  
Who cares about what was there before? There is no going back,  
For standing still means death, and life is moving on,
Moving on towards death. But sometimes standing still is also life.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryfoundation.org

A bungalók (Magyar)

I
Bármilyen türelmetlenül vártuk, hogy mindnyájan velünk lesznek,
a föld még nem bukott föl a látótérbe: sirályok sodorták el a szürke acéltornyokat,
így hát, semmint hasztalan bóklásszunk messze a zümmögő földön,
inkább megőriztük azonnali kapcsolatunk ezzel a többi tárggyal - doboz, raktári holmi, akármi a nevük -,
melyeknek meglévősége további forradalmak ára volt, tehát tudtuk, hogy ez a csata a végső.
S mégis, a kapcsolódás nőtt, hullámzott, mint a szél hegyén a tájkép.

II
Ugye, ugyanaz
a vélt táj és az álom-otthon,
hiszen az emberek manapság mind hazavágynak vagy alusznak kétségbeesetten,
s emlékezni próbálnak, hogy azok a négyszögletes ábrák
hogy lettek ilyen idegenné, ilyen közelivé,
s megalkotni a nyugalmas tudás előterét,
melyben a rég elvénült ifjúság zeng, énekel bölcs himnuszokat, hogy velük
jelezze majd az aggkort,
s a múltat így emelje föl, hogy meggyőződjön és leroskadjon újra.

III
Csak egy hehezetnyi „h", nem több a figyelmeztetés;
a probléma tökéletesen fölvázolva, mint rudak végén a tűzijáték:
est-arc, a többiek pontos hangjai.
Coca Cola-órákon nyilvánvaló
a baloldali zajból; s mi úgy hagytunk ki egy fázist, hogy
a múlt nagy hulláma, nevetségbe oldva,
eszmét s nem-álmodót egyként belesüllyeszt
a fejhang-csillagfénybe, mint amilyen a szándék
„tisztasága", holott ez volt az első vészjel,
hogy leöntsük az egész nyúlós, nyálas vacakot a csatornán - pfuj!

Milyen érzés egyszerre kívül és belül lenni,
finoman érezni, ahogy a levegő titokban felszítja a belső meleget
és ellentmond neki? De a föld megsűrűsíti a szorongást, amelyben megiródik
s a hóbort és a végzet végpontjára jut
e nemzedékek bölcsessége.
Nézd meg, mit csináltál a földdel
- a jégtáblával, az olajfával ,
a dolgok kimunkált hármas-város rendszere
terjeszkedik véges-végig a folyó mindkét partján,
s a végében ottmarad némi építkezési elgondolás,
mely mindig havasokká és küszöbökké testesül
más elgondolások özöne felett, s dicstelenül táplál egy európai moharózsát.

Hamarosan örömünkre szolgál majd, hogy erre vonatkozólag
följegyezhetjük az egyhangú köntörfalazás korszakát,
s hogy örömünk csak növekedjék, érdemes
az untató szócséplés kockázataképp elsőnek ezt a végső tiltakozást följegyezni:
inkább hanyatló művészet, lángelme, ihlet érjen
a valóság képtelen „fénymásolatáig", mint hogy
„az új útszéli iskola költsön a harcmezőn
latyakból, levéltrágyából valamit", s az élet
a lyukakon keresztül elszivárog, akár a víz a rostán,
az egész egy irányban.

Ti, akik iránytalanok voltatok, s úgy véltétek, mindent megold, ha leltek egy irányt,
mit hoztok ki ebből? Csak mert valami halhatatlan,
van-e rá okunk, hogy imádjuk? A halál végül is halhatatlan.
De ti bementetek a házba, és bezártátok az ajtót, s ezzel
nincs helye további vitának.
És a folyó folytatja magányos útját,
s az ég meg a fák kilökve a tájból,
mert a zöld balszerencsét hoz - le verte porte malheur.
„A sartrőz hegység az abszint síkon
erős embert arra tanít, hogy sírjon."

Mindez aiónokkal ezelőtt történt.
Programod remekül bevált. Még a tökély
monotóniáját is elkerülted, hiszen otthagytál néhány rést:
a valamivé válás visszáját, erőszakolt kézszorítást,
szórakozott mosolyt, bár ami azt illeti, a véletlenre semmit.
Minden részlet riasztóan világos volt, mintha nagyítón keresztül
vagy valami ideális megfigyelőnek, mondjuk, neked -
mert csak te tudtad magad olyan türelmesen, messziről figyelni,
úgy, ahogy az Isten figyeli a bűnöst, útban a megváltás felé,
olykor völgyekbe tűnve, de mindig útban,
mert ez az egész fölépül valamivé, akár jelentése van, akár nincs,
ahogy az építészet, mert tervezték s aztán befejezéskor magára hagyták,
hogy éljen még, napfényben és árnyban, egy bizonyos évmennyiséget.
Kit érdekel, hogy azelőtt mi volt? Nincs út visszafelé,
mert a mozdulatlanság halál, s az élet halad,
halad a halál felé. S néha a mozdulatlanság is élet.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaG. Á.

minimap