1
Tél kellős közepén távozott:
beálltak a patakok, a repülőterek jobbára kihaltak,
és hó csufitotta el a közterek szobrait;
a haldokló nap szájában mélyre zuhant a higanyszál.
Ó, minden műszer egybehangzó tanusága szerint
a halála napja zord volt és sötét.
Betegágyától távol
farkasok csörtettek örökzöld erdőkön át,
a paraszt folyó nem csábult el parádés rakpartjaitól;
a gyászbeszédek
elszakitották a költő halálát verseitől.
De őnéki magának ez volt az utolsó délutánja,
ez a suttogással és ápolónőkkel teli délután;
teste tartományai fellázadtak,
elméje terei tátongtak az ürességtől,
csend boritotta el a külvárosokat,
érzelmeinek árama megszakadt: összeforrt rajongóival.
Most városok százai közt szétszórva lebeg,
ismeretlen vonzalmaknak kiszolgáltatva egészen;
hogy másféle erdőkben keresse üdvét,
és bűnhődését tőle idegen lelkiismeret szabja ki.
A holtak szavai
átalakulnak az élők zsigereiben.
De a holnapi zajos tülekedésben,
hol alkuszok nyüzsögnek vadállatként üvöltve a Börzén,
s jól beidegzett szenvedésükkel élnek tovább a szegények,
és önmaga börtönében ki-ki már szinte szabadnak véli magát,
néhány ezren majd megemlékeznek e napról,
mint amelyiken némileg szokatlan dolgot cselekedtünk.
Ó, minden műszer egybehangzó tanusága szerint
a halála napja zord volt és sötét.
2
Balga voltál, akár mi; mindent túlélt-zsenid:
gazdag nők zsinatát, a fizikai romlást,
s önmagad; költészetbe döntött őrült Írország,
mely továbbra is őrült s ege sem lett szelíd;
mert a költészettől semmi se változik:
hangja völgyében, hová nem merészkedik
a hivatal, tovább él; dél felé csordogál
magány tanyáitól, hol munkál bánatunk,
s vad városoktól, mikben hiszünk s hol meghalunk;
tovább él, mint változás módja, száj.
3
Föld, fényes vendégre várj;
William Yeats a sírba száll:
az ír kancsó felborult,
költészete porba folyt.
Lidérces Európa, hol
egész falka eb csahol,
s a nemzetek - mire várva? -
mind gyűlöletükbe zárva.
A szellem csúfos kudarca
ül ki minden emberarcra,
és a részvét tengerét
a szemekben födi jég.
Merülj, költő, le az éjbe,
merülj le a legmélyébe,
s szelíd hangodon taníts,
hogy lehet örülni is.
Versedből szőlőhegyet
növessz az átok helyett,
dalodban az ember csődjét
zengje fájdalmas dicsőség.
Szivek pusztáján fakassz
gyógyforrást, példát mutass:
napjainak börtönén
hogy legyen szabad szegény.