Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Auden, W. H.: In Praise Of Limestone

Auden, W. H. portréja

In Praise Of Limestone (Angol)

If it form the one landscape that we, the inconstant ones,

Are consistently homesick for, this is chiefly

Because it dissolves in water. Mark these rounded slopes

With their surface fragrance of thyme and, beneath,

A secret system of caves and conduits; hear the springs

That spurt out everywhere with a chuckle,

Each filling a private pool for its fish and carving

Its own little ravine whose cliffs entertain

The butterfly and the lizard; examine this region

Of short distances and definite places:

What could be more like Mother or a fitter background

For her son, the flirtatious male who lounges

Against a rock in the sunlight, never doubting

That for all his faults he is loved; whose works are but

Extensions of his power to charm? From weathered outcrop

To hill-top temple, from appearing waters to

Conspicuous fountains, from a wild to a formal vineyard,

Are ingenious but short steps that a child's wish

To receive more attention than his brothers, whether

By pleasing or teasing, can easily take.

 

Watch, then, the band of rivals as they climb up and down

Their steep stone gennels in twos and threes, at times

Arm in arm, but never, thank God, in step; or engaged

On the shady side of a square at midday in

Voluble discourse, knowing each other too well to think

There are any important secrets, unable

To conceive a god whose temper-tantrums are moral

And not to be pacified by a clever line

Or a good lay: for accustomed to a stone that responds,

They have never had to veil their faces in awe

Of a crater whose blazing fury could not be fixed;

Adjusted to the local needs of valleys

Where everything can be touched or reached by walking,

Their eyes have never looked into infinite space

Through the lattice-work of a nomad's comb; born lucky,

Their legs have never encountered the fungi

And insects of the jungle, the monstrous forms and lives

With which we have nothing, we like to hope, in common.

So, when one of them goes to the bad, the way his mind works

Remains incomprehensible: to become a pimp

Or deal in fake jewellery or ruin a fine tenor voice

For effects that bring down the house, could happen to all

But the best and the worst of us...

That is why, I suppose,

The best and worst never stayed here long but sought

Immoderate soils where the beauty was not so external,

The light less public and the meaning of life

Something more than a mad camp. `Come!' cried the granite wastes,

`How evasive is your humour, how accidental

Your kindest kiss, how permanent is death.' (Saints-to-be

Slipped away sighing.) `Come!' purred the clays and gravels,

`On our plains there is room for armies to drill; rivers

Wait to be tamed and slaves to construct you a tomb

In the grand manner: soft as the earth is mankind and both

Need to be altered.' (Intendant Caesars rose and

Left, slamming the door.) But the really reckless were fetched

By an older colder voice, the oceanic whisper:

`I am the solitude that asks and promises nothing;

That is how I shall set you free. There is no love;

There are only the various envies, all of them sad.'

 

They were right, my dear, all those voices were right

And still are; this land is not the sweet home that it looks,

Nor its peace the historical calm of a site

Where something was settled once and for all: A back ward

And dilapidated province, connected

To the big busy world by a tunnel, with a certain

Seedy appeal, is that all it is now? Not quite:

It has a worldy duty which in spite of itself

It does not neglect, but calls into question

All the Great Powers assume; it disturbs our rights. The poet,

Admired for his earnest habit of calling

The sun the sun, his mind Puzzle, is made uneasy

By these marble statues which so obviously doubt

His antimythological myth; and these gamins,

Pursuing the scientist down the tiled colonnade

With such lively offers, rebuke his concern for Nature's

Remotest aspects: I, too, am reproached, for what

And how much you know. Not to lose time, not to get caught,

Not to be left behind, not, please! to resemble

The beasts who repeat themselves, or a thing like water

Or stone whose conduct can be predicted, these

Are our common prayer, whose greatest comfort is music

Which can be made anywhere, is invisible,

And does not smell. In so far as we have to look forward

To death as a fact, no doubt we are right: But if

Sins can be forgiven, if bodies rise from the dead,

These modifications of matter into

Innocent athletes and gesticulating fountains,

Made solely for pleasure, make a further point:

The blessed will not care what angle they are regarded from,

Having nothing to hide. Dear, I know nothing of

Either, but when I try to imagine a faultless love

Or the life to come, what I hear is the murmur

Of underground streams, what I see is a limestone landscape.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poemhunter.com

A mészkő dicsérete (Magyar)

Ha ingatag létünkre folyton visszavágyunk,

és épp e tájhoz, a főok az,

hogy anyaga oldódik a vízben. Lejtői, lám, gömbölyűek.

kakukkfűvel illatoznak felületei,

belül titkos járatok garmadái; hallgasd! mindenünnen

forrás buggyan ki csobogva,

saját halastavat táplál, saját szurdokot farag

pillangók-gyíkok pihenőhelyéül;

figyeld meg: rövidek itt a távok, s a helyek adottak:

itt minden az Anyára vall, s egyben

pompás e háttér a léha Fiúnak is, aki úgy

sütkérezik a kövön, hogy bizton érzi,

hibái ellenére is szeretik, s bűverejének egyszerű

kiterjesztésével cselekszik.

A megkopott kőzettől a dombtetők templomáig,

kibuvó csermelytől hivalkodó

szökőkutakig, vad szőlőskertektől parkokig

leleményes, de kurta az út, akár

a gyermek igyekezete, hogy tetszve-visszatetszve

több figyelmet kapjon testvéreinél.

 

Vagy nézd el vetélytársak két-háromfős rajait

fel s le meredek hegycsapásokon:

sokszor karöltve járnak, de hál isten, sohasem ütemre:

hallgasd déli verőn hosszas vitáikat:

a főtér árnyas szögén: túl jól ismerik

egymást ahhoz, hogy titkolózzanak,

s nem ismernek istent, mely erkölcsi vétekért haragudna,

vagy egy furfangos imára

ne békülne meg: mert megszokták, hogy a kő felel,

nem kell hajlonganiuk holmi kráter

kiszámíthatatlanul felizzó haragja előtt;

a völgyek szüksége szabja

természetüket: minden tapintható vagy járásnyira van,

szemük nem kémleli hát a végtelent

nomád fésűk rései közt; s szerencséjükre

lábuk nem tapod a dzsungel gombáján-

rovarán, nem ismerik szörnyeit sem, melyekhez, így

hitetjük el magunkkal, nem fűz rokonság.

Így hát, ha egyikük rossz útra tér, megfoghatók

maradnak indítékai: nemi lezüllés,

ékszerhamisítás vagy egy szép tenor hang megrontása

a kasszasikerért bármelyikünkkel megeshet,

csak legjobbjainkkal s a söpredékkel soha...

Gondolom, ezért

nincs itt maradása legjobbjainknak s a söpredéknek,

ezért hatolnak szertelen talajokra, hol meghitt a szépség,

nem oly nyilvános a fény, s az élet

több őrültek gyülekezeténél. „Jer! – kiált a gránit.

Humorod kitérő, leggyengédebb csókod is

esetleges, a halál örök." (Leendő szentek sóhajtva

állnak odébb.) „Jer! – dorombol agyag és kavics.

Tágas síkjainkon hadak gyakorlatoznak, folyók várnak

a gátra, rabszolgák építik

grandiózus síremlékedet: akár a föld, oly lágy az ember,

szelídítsd meg." (Caesarok távoznak,

bevágva az ajtót.) Az igazán vakmerőket egy ősibb,

hűsebb hang, az óceáni suttogás vonzza:

„Én vagyok a magány, nem kérek, nem ígérek: így teszlek

szabaddá. Nem terem nálam szerelem,

csak sóvárgás, minden válfajában szomorú."

 

Igazat, kedves, igazat szóltak a hangok,

s szólnak ma is: e föld keserűbb, mint hinnéd,

békéje sem ősi nyugalom, végleg

nincs itt elintézve semmi: vesztegel, roskadozik

e táj, alagút köti a nyüzsgő

nagyvilághoz. De csakugyan szánalmas-e?

Nem egészen: önmaga megtagadásával

is ellátja világi feladatát: kétségbe vonja

a tekintélyt, s jogaink

körét megzavarja. A költő (főérdeme,

hogy őszintén napnak hív napot,

s Rejtélynek hívja lelkét) zavarba jön, a márvány-

szobor oly nyilvánvalóan cáfolja meg

anti-mitologikus mítoszát; s mikor utcagyerekek

az árkádok alatt eleven ajánlatokkal

üldözik a tudóst, csupán szemére hányják, hogy a valóság

elvont aspektusaival törődik: engem is ér vád,

már amit s amennyit tudtok felőlem. Időt, ne akadjunk fenn,

ne maradjunk le, kegyelmet! Legyünk

hasonlók az ismételhető vadakhoz, vízhez-kőhöz,

mely kiszámítható, ez a mi

liturgiánk, és legjobb vigaszunk a zene, mely bárhol

felhangozhat, láthatatlan,

és nincs szaga. Egyben nem tévedünk: a halált

ténynek tekintjük. De ha bocsánatosak

bűneink, ha feltámadhatunk halottainkból, az anyag

átalakulhat szeplőtlen atlétákká,

gesztikuláló szökőkúttá, mely csakis örömet szolgál,

mindez még valamit bizonyít:

a boldogok nem bánják, milyen szögből nézik őket,

nincs rejtenivalójuk. Kedves, egyikről se

tudok semmit, de ha elképzelem a tökéletes szerelmet

vagy a jövendőt, föld alatti folyók

moraját hallom, s mészkőtájat látnak szemeim.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://canadahun.com

minimap