Auden, W. H.: Rimbaud

The nights, the railway-arches, the bad sky,
His horrible companions did not know it;
But in that child the rhetorician’s lie
Burst like a pipe: the cold had made a poet.

Drinks bought him by his weak and lyric friend
His five wits systematically deranged,
To all accustomed nonsense put an end;
Till he from lyre and weakness was estranged.

Verse was a special illness of the ear;
Integrity was not enough; that seemed
The hell of childhood: he must try again.

Now, galloping through Africa, he dreamed
Of a new self, a son, an engineer,
His truth acceptable to lying men.

Nem tudták éjek, átjárók, a rossz ég,
a szörnyű cimborák, kikkel elázott,
hogy e kölyökben a szónoki szókép
mint cső robbant szét: költő lett, mert fázott.

A gyönge, lírai barát konyakja
érzékeinek gyökeréig égve
a napi tébolyt csömörig ragadta;
hogy köpjön a lírára, gyöngeségre.

Nincs több vers, tudja, csak a füle zúg;
a teljesség csalás; ez a kamaszkor
kárhozata: az örökös kisérlet!

És máris Afrikán át futva hajszol
egy ábránd-ént, egy mérnök-jófiút,
hazug igazat az emberiségnek.