Austen, Jane: Emma (Emma Magyar nyelven)
|
Emma (Angol)Chapter I. Emma Woodhouse, handsome, clever, and rich, with a comfortable home and happy disposition, seemed to unite some of the best blessings of existence; and had lived nearly twenty-one years in the world with very little to distress or vex her.
|
Emma (Magyar)1. Fejezet Emma Woodhouse igazán mindent megkapott az élettől, ami szép és jó: csinos volt, eszes, gazdag, derűs természetű; már huszonegyedik évében járt, de komolyabb baj vagy bánat még sosem érte. Gyöngéd és elnéző apa kisebbik leányának született, és mikor nővére férjhez ment, nagyon fiatalon ő lett a ház úrnője. Anyja oly rég meghalt, hogy simogató kezét halvány emlékként tudta csak felidézni, de helyét olyan kiváló nevelőnő foglalta el, aki szeretetével csaknem pótolni tudta az édesanyát. Miss Taylor tizenhat évet töltött Woodhouse-ék házában, nem is nevelőnő volt, inkább a leányok barátnője, nagyon szerette őket, különösen Emmát, ők ketten igazán testvéri meghittségben éltek. Miss Taylort akkor sem vitte rá a lélek, hogy bármit megtiltson neki, amikor még - legalábbis névleg - nevelőnőnek számított, mióta pedig tekintélyének még az árnya is rég eltűnt, kölcsönös baráti szeretetben éltek együtt, s Emma azt tehette, amihez épp kedve támadt; nagyra becsülte ugyan Miss Taylor véleményét, de azért legtöbbször a saját feje után ment. A baj csak az volt, hogy - így állván a dolgok - Emma mindig megtehette, amit a fejébe vett, s hajlott arra, hogy a kelleténél elégedettebb legyen önmagával; tartani lehetett tőle, hogy emiatt sok öröme megkeseredik majd később. De ez a veszély még nemigen jelentkezett, úgyhogy Emma a legkevésbé sem látta semmi kárát. Most érte az első bánat - de ez is szelíden jött, mégcsak nem is igazi kellemetlenség alakjában. Miss Taylor férjhez ment. Miss Taylor elvesztése okozta élete első fájdalmát. Kedves barátnője esküvője napján történt először, hogy Emma hosszabb ideig bánatos gondolatokba merült. Az esküvő véget ért, a násznép hazament, ebédre már csak kettesben maradtak apjával, és még reményük sem lehetett, hogy lesz valaki, kívülálló harmadik, aki felvidítja a hosszú estét. Apja ebéd után szokása szerint ledőlt egyet aludni, Emma pedig, mit volt mit tenni, egyedül üldögélt, és veszteségén tűnődött. Barátnőjét a házasság a boldogság reményével kecsegtette. Mr. Weston feddhetetlen jellemű, eléggé vagyonos, kellemes modorú férfi volt, korban is összeillettek; valamicske vigasztalást az a gondolat is jelenthetett Emmának, hogy önfeláldozóan, nagylelkű barátsággal kívánta és támogatta házasságukat; de mégis keserves volt neki a délelőtt. Miss Taylor a nap minden órájában hiányozni fog. Visszagondolt hajdani kedvességére - tizenhat év szeretetére és kedvességére -, hogy tanítgatta, hogy játszott vele ötéves kora óta, hogy szentelte minden képességét foglalkoztatására és szórakoztatására, ha egészséges volt; hogy ápolta mindenféle gyerekbetegsége idején. Nagy hálával tartozott ezekért is, de ha az utolsó hét évre gondolt, arra a teljes bizalomra és tökéletes egyetértésre, amely Isabella férjhezmenetele után alakult ki közöttük, mikor egymáson kívül alig-alig számíthattak más társaságára - még drágább, még gyöngédebb emlékek ébredtek lelkében. Ilyen barátnője, ilyen társnője nem mindenkinek akad; intelligens, művelt, hasznos, gyöngéd, aki részt vesz a család minden gondjában-örömében, s különösen Emma minden örömében, minden tervében, akinek mindent elmondhat, ami csak eszébe jut, s aki úgy szereti őt, hogy sosem talál benne hibát. Hogy is fogja kibírni ezt a változást? Igaz, hogy barátnője csak fél mérföldnyire költözik tőlük: de Mrs. Westontól egy mérföldnyire mégiscsak más, mint Miss Taylorral egy fedél alatt; s bár jósorsa derűs természettel és kellemes otthonnal áldotta meg, most mégis a szellemi magányosság veszélye fenyegette. Apját gyöngéden szerette, de ő nem jelentett neki társaságot. Sem okos beszélgetésre, sem játékos csevegésre nem volt alkalmas. Egészségi állapota és öreges szokásai még nagyobbnak tüntették fel az amúgy is tekintélyes korkülönbséget: Mr. Woodhouse nem fiatalon nősült, világéletében gyöngélkedett, ezért került mindenféle, akár testi, akár szellemi megerőltetést, s szokásai jóval idősebbnek mutatták koránál. Kedvességéért és szíves természetéért ugyan mindenki szerette, szellemi képességei azonban nem szerezhettek neki barátokat. Az idősebb Woodhouse leány nem szakadt messze házassága után; Londonban élt, csak tizenhat mérföldnyire tőlük, mindennapos érintkezésre azonban ő is túl messze volt; hány hosszú októberi és novemberi estét kell lemorzsolnia Emmának, amíg Isabella karácsonykor ismét eljön látogatóba férjével és kis gyermekeivel, megtelik velük a ház, és neki is lesz megint társasága. Highburyben, ebben a nagy és népes, szinte városnak is beillő faluban, melyhez igazából Hartfield is odatartozott - bár saját füves-bokros parkkal meg önálló névvel dicsekedhetett -, nem talált egyenrangú társaságot. A Woodhouse család volt itt a legtekintélyesebb. Mindenki felnézett rájuk. Ismerőse sok akadt a faluban, mert apja mindenkivel udvariasan viselkedett, de olyan egy sem, aki csak fél napra is pótolhatta volna Miss Taylort. Gyászos változás volt ez, s Emma nem tehetett mást, csak sóhajtozott, lehetetlen kívánságai támadtak, mikor apja végre felébredt, s azután, ha nehezére esett is, vidám arcot kellett mutatnia. Az apja kedélye támogatásra szorult. Ideges ember volt, borongásra hajló; mindenkit szeretett, akit megszokott, s ezektől nem szívesen vált meg - minden változást utált. Minden házasságot kellemetlennek tartott, mert mindegyik változást jelentett -, még most sem tudott megbarátkozni saját leányáéval sem, és csak sajnálkozva emlegette, pedig Isabella igazán szerelmi házasságot kötött; és most még Miss Taylortól is el kellett válnia. Ártalmatlan önzésből - és mert álmában sem jutott eszébe, hogy másoknak más véleménye lehet erről a kérdésről - képes volt azt hinni, hogy ez az esemény Miss Taylor számára is oly szomorú, mint neki, s hogy jóval boldogabb lett volna, ha egész hátralevő életét Hartfieldben töltheti. Emma mosolygott s olyan vidáman csevegett, ahogy csak tőle telt, hogy elterelje ilyesféle gondolatait, de amikor behozták a teát, az apja nem állhatta meg, hogy pontosan megismételje, amit már az ebédnél is mondott: - Szegény Miss Taylor! Bárcsak megint itt lehetne! De kár, hogy Mr. Weston épp őt választotta!
|