Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Bishop, Elizabeth: Crusoe in England

Bishop, Elizabeth portréja

Crusoe in England (Angol)

A new volcano has erupted,

the papers say, and last week I was reading

where some ship saw an island being born:

at first a breath of steam, ten miles away;

and then a black fleck – basalt probably –

rose in the mate’s binoculars

and caught on the horizon like a fly.

They named it. But my poor old island’s still

un-rediscovered, un-renamable.

None of the books has ever got it right.

 

Well, I had fifty-two

miserable, small volanoes I could climb

with a few slithery strides –

volcanoes dead as ash heaps.

I used to sit on the edge of the highest one

and count the others standing up,

naked and leaden, with their heads blown off.

I’d think that if they were the size

I thought volcanoes should be, then I had

become a giant;

and if I had become a giant

I couldn’t bear to think what size

the goats and turtles were,

or the gulls, or the overlapping rollers

– a glittering hexagon of rollers

closing and closing in, but never quite,

glittering and glittering, though the sky

was mostly overcast.

 

My island seemed to be

a sort of cloud-dump. All the hemisphere’s

left-over clouds arrived and hung

above the craters – their parched throats

were hot to touch.

Was that why it rained so much?

And why sometimes the whole place hissed?

The turtles lumbered by, high-domed,

hissing like teakettles.

(And I’d have given years, or taken a few,

for any sort of kettle, of course)

The folds of lava, running out to sea,

would hiss. I’d turn. And then they’d prove

to be more turtles.

The beaches were all lava, variegated,

black red, and white, and gray;

the marbled colors made a fine display.

And I had waterspouts. Oh,

half a dozen at a time, far out,

they’d come and go, advancing and retreating,

their heads in cloud, their feet in moving patches

of scuffed-up white.

Glass chimneys, flexible, attenuated,

sacerdotal beings of glass… I watched

the water spiral up in them like smoke.

Beautiful, yes, but not much company.

 

I often gave way to self-pity.

“Do I deserve this? I suppose I must.

I wouldn’t be here otherwise. Was there

a moment when I actually chose this?

I don’t remember, but there could have been.”

What’s wrong about self-pity, anyway?

With my legs dangling down familiarly

over a crater’s edge, I told myself

“Pity should begin at home.” So the more

pity I felt the more I felt at home.

 

The sun set in the sea; the same odd sun

rose from the sea,

and there was one of it and one of me.

The island had one kind of everything:

one treesnail, a bright violet-blue

with a thin shell, crept over everything,

over the one variety of tree,

a sooty, scrub affair.

Snail shells lay under these in drifts

and, at a distance,

you’d swear that they were beds of irises.

There was one kind of berry, a dark red.

I tried it, one by one, and hours apart.

Sub-acid, and not bad, no ill effects;

and so I made home-brew. I’d drink

the awful fizzy, stinging stuff

that went straight to my head

and play my home-made flute

(I think it had the weirdest scale on earth)

and, dizzy, whoop and dance among the goats.

Home-made, home-made! But aren’t we all?

I felt a deep affection for

the smallest of my island industries.

No, not exactly, since the smallest was

a miserable philosophy.

 

Because I didn’t know enough.

Why didn’t I know enough of something?

Greek drama or astronomy? The books

I’d read were full of blanks;

the poems – well, I tried

reciting to my iris-beds,

“They flash upon that inward eye,

which is the bliss…”the bliss of what?

One of the first things that I did

when I got back was look it up.

 

The island smelled of goat and guano.

The goats were white, so were the gulls,

and both too tame, or else they thought

I was a goat, too, or a gull.

Baa, baa, baa and shriek, shriek, shriek,

baa…shriek…baa… I still can’t shake

them from my ears; they’re hurting now.

The questioning shrieks, the equivocal replies

over a ground of hissing rain

and hissing, ambulating turtles

got on my nerves.

When all the gulls flew up at once, they sounded

like a big tree in a strong wind, its leaves.

I’d shut my eyes and think about a tree,

an oak, say, with real shade, somewhere.

I’d heard of cattle getting island-sick.

I thought the goats were.

One billy-goat would stand on the volcano

I’d christened Mont d’Espoir or Mount Despair

(I’d time enough to play with names),

and bleat and bleat, and sniff the air.

I’d grab his beard and look at him.

His pupils, horizontal, narrowed up

and expressed nothing, or a little malice.

I got so tired of the very colors!

One day I dyed a baby goat bright red

with my red berries, just to see

something a little different.

And then his mother wouldn’t recognize him.

 

Dreams were the worst. Of course I dreamed of food

and love, but they were pleasant rather

than otherwise. But then I’d dream of things

like slitting a baby’s throat, mistaking it

for a baby goat. I’d have

nightmares of other islands

stretching away from mine, infinities

of islands, islands spawning islands,

like frogs’ eggs turning into polliwogs

of islands, knowing that I had to live

on each and every one, eventually,

for ages, registering their flora,

their fauna, their geography.

 

Just when I thought I couldn’t stand it

another minute longer, Friday came.

(Accounts of that have everything all wrong.)

Friday was nice.

Friday was nice, and we were friends.

If only he had been a woman!

I wanted to propagate my kind,

and so did he, I think, poor boy.

He’d pet the baby goats sometimes,

and race with them, or carry one around.

– Pretty to watch; he had a pretty body.

 

And then one day they came and took us off.

 

Now I live here, another island,

that doesn’t seem like one, but who decides?

My blood was full of them; my brain

bred islands. But that archipelago

has petered out. I’m old.

I’m bored too, drinking my real tea,

surrounded by uninteresting lumber.

The knife there on the shelf –

it reeked of meaning, like a crucifix.

It lived. How many years did I

beg it, implore it, not to break?

I knew each nick and scratch by heart,

the bluish blade, the broken tip,

the lines of wood-grain in the handle…

Now it won’t look at me at all.

The living soul has dribbled away.

My eyes rest on it and pass on.

 

The local museum’s asked me to

leave everything to them:

the flute, the knife, the shrivelled shoes,

my shedding goatskin trousers

(moths have got in the fur),

the parasol that took me such a time

remembering the way the ribs should go.

It still will work but, folded up

looks like a plucked and skinny fowl.

How can anyone want such things?

– And Friday, my dear Friday, died of measles

seventeen years ago come March.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.tumblr.com

Robinson Angliában (Magyar)

Kitört egy új vulkán, írta az újság

ma, múlt héten meg azt, hogy egy hajóról

látták, hogy születik egy új sziget.

Előbb egy gőzpamat, vagy tíz mérföldnyire,

majd egy sötét petty – biztosan bazalt –

merült fel az első tiszt látcsövében,

s tapadt meg, mint egy légy, a horizonton.

Nevet kapott. Csak az én szegény szigetem nincs

újra-felfedezve, sem -elnevezve.

A könyvek csupa tévedést közölnek.

 

Hát nekem ötvenkét

siralmas kis vulkánom volt. Alig pár

csúszós lépés – már meg is másztam őket.

Halott volt mind, mint egy kupac hamu.

A legnagyobb szélére ki-kiültem,

s megszámláltam a többit, ahogy ott állt

kopaszon, ólmosan és lenyakazva.

S azt gondoltam: ha ezek akkorák, mint

egy vulkánnak lennie kell, belőlem

lett óriás,

márpedig, ha én óriás vagyok,

rossz rágondolni, mekkorák a kecskék,

a teknőcök vagy a

sirályok, s az egymás sarkára hágó

hullámok nagy, csillámló hatszöge –

– folyton jöttek felém, bár el nem értek,

és egyre csillogtak, habár az ég

felhős volt többnyire.

 

Úgy tűnt, a szigetem valamiféle

felhő-lerakodóhely. A hemiszféra összes

fölösleges felhője odagyűlt

a kráterek fölé – elperzselt torkuk

csaknem égette őket.

Talán ezért esett olyan sokat ?

Ezért sziszegett az egész sziget olykor?

A vánszorgó teknőcök úgy sziszegtek,

akár a teáskannák.

(És éveket adtam volna az életemből,

vagy máséból, egy kannáért, bizony.)

A láva tengernek futó redői

sziszegtek. Hátranéztem, s kiderült

csak teknőcök, megint.

Láva tarkállt a parton mindenütt

feketén, vörösen, szürkén, fehéren,

akár a márvány – kellemes volt a szemnek.

No és a vízsugarak! Oh, vagy egy

féltucat is, egyszerre, messze kinn,

föl- és eltűntek, jöttek-távolodtak,

fejük a felhőkben, lábuk pezsgő fehérség

mozgó foltjaiban.

Üvegkémények, nyújtható, rugalmas

szakrális üveglények. Mennyit néztem,

hogy száll föl a víz bennük, mint a füst...

Látványnak nagyszerű, de társaságnak ?

 

Néha rámtört az önsajnálat.

„Hát ezt érdemlem én? Minden bizonnyal,

különben nem lennék itt. De volt-e pillanat,

amikor ezt választottam valóban?

Nem emlékszem, de éppen lehetett.

S miért is ne sajnálhatnám magam?

Míg meghitten lógáztam lábamat

egy kráterről – „a sajnálatot ki-ki kezdje

a saját otthonában", mondogattam magamnak.

Ha sajnálom magam, otthon vagyok.

 

A Nap a vízbe szállt le, s a vízből ugyanaz

a különös Nap kelt ki reggel.

Egy volt belőle és egy énbelőlem.

De hát mindenből csak egy fajta volt ott:

egy csigafaj, élénk, ibolyakék,

törékeny házzal, mindent összemászott,

például az egyetlen fajta fát,

egy sötét, satnya cserjét.         .

Csigaházat hordott alá a szél,

s egy kissé távolabbról

esküdni mertél volna: íriszágyak.

Egy bogyófajta volt: sötétpiros.

Több óránként kaptam be egyet-egyet.

Egész jó volt: savanykás, semmi utóhatás,

hát sört főztem belőle. Az a szörnyű

csipős lé hamar a fejembe szállt,

és táncolni és szökdécselni kezdtem

a kecskék közt, a fuvolám szavára,

magam faragtam – kontármunka volt...

Kontármunka, jó, jó… Hát ki nem az?

Gyöngédséggel töltött el ottani

iparkodásom minden kis gyümölcse.

Nem, a legkisebb nem: az ugyanis

egy szánalmas filozófia volt.

 

Mert nem tudtam eleget semmiről.

Mért nem tudtam eleget semmiről sem?

A görögökről, vagy a csillagokról? Egykori

olvasmányaim: csupa üres lap.

A versek... néha rá-

kezdtem, az íriszágynak:

„S kigyúl tőlük belső szemem,

mely a magánynak..." A magánynak mije?

Jóformán első dolgom volt utána-

nézni, amikor hazaértem.

 

A sziget kecskétől bűzlött és guanótól.

Fehér kecskék, fehér sirályok.

Nem féltek tőlem: azt hitték talán,

hogy én is kecske vagyok, vagy sirály.

Báááá-vijj,

bááá-vijj-bááá-vijj – még mindig itt cseng

a fülemben: ma már fáj.

A kérdő vijjogás, a kétértelmű válasz,

a sistergő esők, az imbolyogva

sistergő teknőcök földje fölött

csaknem megőrjített.

 

Ha az összes sirály egyszerre szállt föl,

csattogtak, mint egy nagy fa szélviharban.

Ilyenkor, behunyt szemmel, egy fát képzeltem el

(egy tölgyfát valahol, valódi lombbal).

Mondják, szigeteken olyik állat megőrül.

Úgy tűnt, az én kecskéim is.

Volt egy: csak állt az egyik vulkán csúcsán

(hol Mont d'Espairnek, hol Mont d'Epressionak hívtam,

volt időm játszadozni a nevekkel),

s mekegve a levegőt szimatolta.

Szakállon ragadtam, szemébe néztem,

vízszintes pupillája összeszűkült,

és nem volt benne semmi — vagy egy kis gúny talán.

Már a színekkel is torkig voltam!

Egyszer egy gidát, a bogyók levével

vörösre festettem, hogy lássak végre

valami mást is, ne csak a megszokottat.

Aztán nem ismert többé rá az anyja.

 

Azok a szörnyű álmok! Ételekről,

és szerelemről, persze, de az inkább

kellemes volt. De aztán jöttek álmok,

mikor egy csecsemő torkát metéltem,

mert kecskének néztem. Lidérces

álmok arról: a szigetemből

más szigetek nyúlnak ki végtelen

szigetvilágok, szigeteket petéző

szigetek, tojáshéjból ebihalként

kikelő szigetek, s tudtam, hogy élnem

kell majd rendre mindegyiken, soká,

nagyon soká, és gondosan leírnom

faunájukat, flórájukat, fekvésüket.

 

Mikor azt hittem, nem bírom tovább

egy perccel sem, akkor jött Péntek.

(Semmi sem úgy történt, ahogy a könyvek írják.)

Péntek kedves volt.

Kedves volt, és barátok lettünk.

Milyen kár, hogy nem nő volt!

Szaporítani akartam a fajtám,

és gondolom, ő is, szegény fiú.

El-eljátszogatott egy-egy gidával,

versenyt futottak, vagy hurcolta föl-le,

szívesen elnéztem – szép teste volt.

 

Aztán egy szép napon eljöttek értünk.

 

Most itt lakom: ez is csak egy sziget

– nem látszik annak, de ki dönti el?

Nyüzsögtek a véremben: az agyam

szigeteket szült. De az az egy sziget

végleg kihúnyt. Öreg vagyok,

unott. Hörpölöm valódi teám és

érdektelen lomok vesznek körül.

Az a kés ott a polcon…

Jelentést ontott, mint egy feszület.

Élt. Úristen, hány éven át is

kértem, esdtem neki: ne törjön el…

Kívülről tudtam minden karcolást

kékes pengéjén, a törött hegyét,

nyelén hogy futnak az erek a fában…

Most nem néz többé vissza rám.

Eleven lelke elszivárgott.

Pillantásom ráhull, s továbbhalad.

 

A helybeli múzeum arra kért,

hogy hagyjak rájuk mindent:

a furulyát, a kést, az összement cipőmet,

a vedlett bőrnadrágot

(szőrébe moly esett),

a napernyőt (mennyi időbe telt, míg

rájöttem, merre menjenek a bordák…),

még működik, de összecsukva,

mint egy sovány, kopasz szárnyas, olyan.

Hogy kellhet bárkinek efféle lom?

S Péntek, a drága Péntek, ő meghalt kanyaróban –

most márciusban lesz tizenhat éve.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap