Boland, Eavan: The Pomegranate

The only legend I have ever loved is
the story of a daughter lost in hell.
And found and rescued there.
Love and blackmail are the gist of it.
Ceres and Persephone the names.
And the best thing about the legend is
I can enter it anywhere.  And have.
As a child in exile in
a city of fogs and strange consonants,
I read it first and at first I was
an exiled child in the crackling dusk of
the underworld, the stars blighted.  Later
I walked out in a summer twilight
searching for my daughter at bed-time.
When she came running I was ready
to make any bargain to keep her.
I carried her back past whitebeams
and wasps and honey-scented buddleias.
But I was Ceres then and I knew
winter was in store for every leaf
on every tree on that road.
Was inescapable for each one we passed.
And for me.
                    It is winter
and the stars are hidden.
I climb the stairs and stand where I can see
my child asleep beside her teen magazines,
her can of Coke, her plate of uncut fruit.
The pomegranate!  How did I forget it?
She could have come home and been safe
and ended the story and all
our heart-broken searching but she reached
out a hand and plucked a pomegranate.
She put out her hand and pulled down
the French sound for apple and
the noise of stone and the proof
that even in the place of death,
at the heart of legend, in the midst
of rocks full of unshed tears
ready to be diamonds by the time
the story was told, a child can be
hungry.  I could warn her.  There is still a chance.
The rain is cold.  The road is flint-coloured.
The suburb has cars and cable television.
The veiled stars are above ground.
It is another world.  But what else
can a mother give her daughter but such
beautiful rifts in time?
If I defer the grief I will diminish the gift.
The legend will be hers as well as mine. 
She will enter it.  As I have.
She will wake up.  She will hold
the papery flushed skin in her hand.
And to her lips.  I will say nothing.

Egy mítoszt szeretek csak, a lányét,
akinek nyoma veszett a pokolban.
S aki megkerült ott s megmenekült.
A mese lényege szeretet és zsarolás.
A nevek Démétér és Perszephoné.
És a legjobb e mítoszban, hogy akárhol
beléphetek. Velem marad.
Gyermekként, száműzetésben,
ködök s fura mássalhangzók városában
olvastam először, s eleinte
száműzött gyermek voltam az alvilágban,
recsegő esthomály, hunyó csillagok. Később
elindultam egy nyári alkonyon, keresve
a lányomat, hogy ágyba tegyem.
Ahogy jött futva, kész lettem volna
bármit megadni, hogy el ne veszítsem.
Vittem a házba berkenyék, darazsak
és méz-illatú bundleiák között.
De akkor Démétér voltam, és tudtam,
hogy a tél szunnyad mindegyik fa
mindegyik levelében ott azon az úton.
Egynek se volt menekvés.
Nekem sem.
                   Most tél van,
és elrejtőznek a csillagok.
Fölmegyek a lépcsőn, látom a lányom
aludni, tini-magazinjai körötte,
kóla és egy tál, rajta bontatlan gyümölcs.
A gránátalma! Hogy is felejthettem el!
Hazajöhetett volna bántatlanul,
és vége volna a történetnek, az egész
szívszaggató kutatásnak, de ő
leszakított egy gránátalmát.
Kinyúlt és lehúzta az alma
francia nevét, a kő
hangját és a bizonyosságot,
hogy akár halál helyén,
a mítosz szívében, sziklák közt –
melyekben elsíratlan könnyek gyűlnek,
készen gyémánttá válni,
mire elhangzik a történet – a gyermek
megéhezett. Inthetném. Még nincs veszve minden.
Hideg az eső. Kovaszínű az út.
A külvárosban autók, kábeltévé.
A fátylas csillagok fenn lebegnek.
Ez más világ. De mit adhat
lányának az anya, ha nem ily gyönyörű
hasadékot az időben?
Halogassam a bánatot? Silányabb úgy az ajándék.
A mítosz az övé lesz, amint az enyém volt.
Beleléphet. Akár csak én.
Majd felébred. Kezébe veszi
a vöröses, papírszerű héjat.
Szájához emeli. Meg sem szólalok.