Brontë, Emily: The Prisoner (fragment detail)*

"Still, let my tyrants know, I am not doomed to wear

Year after year in gloom, and desolate despair;

A messenger of Hope comes every night to me,

And offers for short life, eternal liberty.

"He comes with western winds, with evening's wandering airs,

With that clear dusk of heaven that brings the thickest stars.

Winds take a pensive tone, and stars a tender fire,

And visions rise, and change, that kill me with desire.

"Desire for nothing known in my maturer years,

When Joy grew mad with awe, at counting future tears.

When, if my spirit's sky was full of flashes warm,

I knew not whence they came, from sun or thunder-storm.

"But, first, a hush of peace--a soundless calm descends;

The struggle of distress, and fierce impatience ends;

Mute music soothes my breast--unuttered harmony,

That I could never dream, till Earth was lost to me.

"Then dawns the Invisible; the Unseen its truth reveals;

My outward sense is gone, my inward essence feels:

Its wings are almost free--its home, its harbour found,

Measuring the gulph, it stoops and dares the final bound,

"Oh I dreadful is the check--intense the agony--

When the ear begins to hear, and the eye begins to see;

When the pulse begins to throb, the brain to think again;

The soul to feel the flesh, and the flesh to feel the chain.

"Yet I would lose no sting, would wish no torture less;

The more that anguish racks, the earlier it will bless;

And robed in fires of hell, or bright with heavenly shine,

If it but herald death, the vision is divine!"

 * Published in the 1846 collection Poems By Currer, Ellis and Acton Bell under Emily's nom de plume 'Ellis Bell'.

Tudják meg kínzóim, nem kell várnom, amíg

év év után kétség s magány közt eltelik,

a Remény hírnöke áttör az éjszakán

s rövid életemért öröklétet kínál!

Nyugati széllel jő, az este áramán –

sötét lapály az ég, sűrű csillag-had áll –

szinte tünődik a szél s lágy az égi tűz,

látomások kelnek s vágyuk halálra űz.

Vágy azután, amit nem ismertem, mikor

örömöm rettegés volt, félő fájdalom,

s ha dús, meleg szikrák lepték lelkem egét,

nem tudtam, a vihar mikor szülte e fényt.

Hull a béke csendje, nyugalma hangtalan,

a láz, a küzdelem enyhülő csendbe hal,

néma zene hűsít, szótlan harmónia,

amilyet szabadon nem álmodtam soha.

S kel a Láthatatlan, Igaza felragyog,

csak bensőm él, külső érzékem megfagyott,

szárnya már-már szabad, hazára, partra lel,

forr az örvény s végső ugrásra készül el.

Ó, iszonyú a gát, szörnyű a küzdelem,

míg újra hall a fül és újra lát a szem,

míg újra ver a szív, gondolkodik az agy,

lelkem érzi testét, testem a láncokat.

De nem kell irgalom, mely enyhít kínomon,

szent a szenvedés, ha heves kínpadra von,

borítsa pokol-tűz, mennyei fény-palást,

halálom hozza bár, gyönyörű látomás!