Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Browning, Robert: The Pied Piper of Hamelin

Browning, Robert portréja

The Pied Piper of Hamelin (Angol)

Hamelin Town's in Brunswick,

By famous Hanover city;

The river Weser, deep and wide,

Washes its wall on the southern side;

A pleasanter spot you never spied;

But, when begins my ditty,

Almost five hundred years ago,

To see the townsfolk suffer so

From vermin, was a pity.

 

Rats!

They fought the dogs and killed the cats,

And bit the babies in the cradles,

And ate the cheeses out of the vats,

And licked the soup from the cooks' own ladle's,

Split open the kegs of salted sprats,

Made nests inside men's Sunday hats,

And even spoiled the women's chats

By drowning their speaking

With shrieking and squeaking

In fifty different sharps and flats.

 

At last the people in a body

To the town hall came flocking:

"'Tis clear," cried they, 'our Mayor's a noddy;

And as for our Corporation--shocking

To think we buy gowns lined with ermine

For dolts that can't or won't determine

What's best to rid us of our vermin!

You hope, because you're old and obese,

To find in the furry civic robe ease?

Rouse up, sirs! Give your brains a racking

To find the remedy we're lacking,

Or, sure as fate, we'll send you packing!"

At this the Mayor and Corporation

Quaked with a mighty consternation.

 

An hour they sat in council,

At length the Mayor broke silence:

"For a guilder I'd my ermine gown sell,

I wish I were a mile hence!

It's easy to bid one rack one's brain--

I'm sure my poor head aches again,

I've scratched it so, and all in vain

Oh for a trap, a trap, a trap!"

Just as he said this, what should hap

At the chamber door but a gentle tap?

"Bless us,' cried the Mayor, "what's that?"

(With the Corporation as he sat,

Looking little though wondrous fat;

Nor brighter was his eye, nor moister

Than a too-long-opened oyster,

Save when at noon his paunch grew mutinous

For a plate of turtle, green and glutinous)

"Only a scraping of shoes on the mat?

Anything like the sound of a rat

Makes my heart go pit-a-pat!"

 

"Come in!"--the Mayor cried, looking bigger:

And in did come the strangest figure!

His queer long coat from heel to head

Was half of yellow and half of red

And he himself was tall and thin,

With sharp blue eyes, each like a pin,

And light loose hair, yet swarthy skin,

No tuft on cheek nor beard on chin,

But lips where smiles went out and in--

There was no guessing his kith and kin!

And nobody could enough admire

The tall man and his quaint attire.

Quoth one: "It's as if my great-grandsire,

Starting up at the Trump of Doom's tone,

Had walked this way from his painted tombstone!"

 

He advanced to the council-table:

And, "Please your honors," said he, "I'm able,

By means of a secret charm, to draw

All creatures living beneath the sun,

That creep or swim or fly or run,

After me so as you never saw!

And I chiefly use my charm

On creatures that do people harm,

The mole and toad and newt and viper;

And people call me the Pied Piper."

(And here they noticed round his neck

A scarf of red and yellow stripe,

To match with his coat of the self-same check;

And at the scarf's end hung a pipe;

And his fingers, they noticed, were ever straying

As if impatient to be playing

Upon this pipe, as low it dangled

Over his vesture so old-fangled.)

"Yet," said he, "poor piper as I am,

In Tartary I freed the Cham,

Last June, from his huge swarm of gnats;

I eased in Asia the Nizam

Of a monstrous brood of vampyre-bats:

And as for what your brain bewilders--

If I can rid your town of rats

Will you give me a thousand guilders?"

"One? Fifty thousand!" was the exclamation

Of the astonished Mayor and Corporation.

 

Into the street the Piper stept,

Smiling first a little smile,

As if he knew what magic slept

In his quiet pipe the while;

Then, like a musical adept,

To blow the pipe his lips he wrinkled,

And green and blue his sharp eyes twinkled,

Like a candle-flame where salt is sprinkled;

And ere three shrill notes the pipe uttered,

You heard as if an army muttered;

And the muttering grew to a grumbling;

And the grumbling grew to a mighty rumbling;

And out of the houses the rats came tumbling.

Great rats, small rats, lean rats, brawny rats,

Brown rats, black rats, gray rats, tawny rats,

Grave old plodders, gay young friskers,

Fathers, mothers, uncles, cousins,

Cocking tails and pricking whiskers,

Families by tens and dozens,

Brothers, sisters, husbands, wives--

Followed the Piper for their lives.

From street to street he piped advancing,

And step for step they followed dancing,

Until they came to the river Weser

Wherein all plunged and perished!

‹Save one who, stout as Julius Caesar,

Swam across and lived to carry

(As the manuscript he cherished)

To Rat-land home his commentary:

Which was, "At the first shrill notes of the pipe,

I heard a sound as of scraping tripe,

And putting apples, wondrous ripe,

Into a cider-press's gripe:

And a moving away of pickle-tub-boards,

And a leaving ajar of conserve-cupboards,

And a drawing the corks of train-oil-flasks,

And a breaking the hoops of butter-casks:

And it seemed as if a voice

(Sweeter far than by harp or by psaltery

Is breathed) called out, 'Oh rats, rejoice!

The world is grown to one vast dry-saltery!

So munch on, crunch on, take your nuncheon,

Breakfast, supper, dinner, luncheon!'

And just as a bulky sugar-puncheon,

All ready staved, like a great sun shone

Glorious scarce an inch before me,

Just as methought it said 'Come bore me!'

-- I found the Weser rolling o'er me."

 

You should have heard the Hamelin people

Ringing the bells till they rocked the steeple.

Go," cried the Mayor, "and get long poles!

Poke out the nests and block up the holes!

Consult with carpenters and builders

And leave in our town not even a trace

Of the rats!"-- when suddenly, up the face

Of the Piper perked in the market-place,

With a, "First, if you please, my thousand guilders!"

 

A thousand guilders! The Mayor looked blue;

So did the Corporation too.

For council dinners made rare havoc

With Claret, Moselle, Vin-de-Grave, Hock;

And half the money would replenish

Their cellar's biggest butt with Rhenish.

To pay this sum to a wandering fellow

With a gypsy coat of red and yellow!

"Beside," quoth the Mayor with a knowing wink,

"Our business was done at the river's brink;

We saw with our eyes the vermin sink,

And what's dead can't come to life, I think.

So, friend, we're not the folks to shrink

From the duty of giving you something for drink,

And a matter of money to put in your poke;

But as for the guilders, what we spoke

Of them, as you very well know, was in joke.

Beside, our losses have made us thrifty.

A thousand guilders! Come, take fifty!

 

The Piper's face fell, and he cried,

"No trifling! I can't wait! Beside,

I've promised to visit by dinnertime

Bagdad, and accept the prime

Of the Head-Cook's pottage, all he's rich in,

For having left, in the Caliph's kitchen,

Of a nest of scorpions no survivor--

With him I proved no bargain-driver,

With you, don't think I'll bate a stiver!

And folks who put me in a passion

May find me pipe to another fashion."

 

"How?" cried the Mayor, "d'ye think I brook

Being worse treated than a Cook?

Insulted by a lazy ribald

With idle pipe and vesture piebald?

You threaten us, fellow? Do your worst,

Blow your pipe there till you burst!"

 

Once more he stept into the street

And to his lips again

Laid his long pipe of smooth straight cane;

And ere he blew three notes (such sweet

Soft notes as yet musician's cunning

Never gave the enraptured air)

There was a rustling that seemed like a bustling

Of merry crowds justling at pitching and hustling,

Small feet were pattering, wooden shoes clattering,

Little hands clapping, and little tongues chattering,

And, like fowls in a farm-yard when barley is scattering,

Out came the children running.

All the little boys and girls,

With rosy cheeks and flaxen curls,

And sparkling eyes and teeth like pearls,

Tripping and skipping, ran merrily after

The wonderful music with shouting and laughter.

 

The Mayor was dumb, and the Council stood

As if they were changed into blocks of wood,

Unable to move a step or cry,

To the children merrily skipping by--

And could only follow with the eye

That joyous crowd at the Piper's back.

But how the Mayor was on the rack

And the wretched Council's bosoms beat,

As the Piper turned from the High Street

To where the Weser rolled its water's

Right in the way of their sons and daughters!

However he turned from South to West

And to Koppelberg Hill his steps addressed,

And after him the children pressed;

Great was the joy in every breast.

"He never can cross that mighty top!

He's forced to let the piping drop

And we shall see our children stop!

When, lo, as they reached the mountain-side,

A wondrous portal opened wide,

As if a cavern was suddenly hollowed;

And the Piper advanced and the children followed,

And when all were in to the very last,

The door in the mountain-side shut fast.

Did I say all? No! One was lame,

And could not dance the whole of the way;

And in after years, if you would blame

His sadness, he was used to say,--

"It's dull in our town since my playmates left!

I can't forget that I'm bereft

Of all the pleasant sights they see,

Which the Piper also promised me.

For he led us, he said, to a joyous land,

Joining the town and just at hand,

Where waters gushed and fruit-trees grew,

And flowers put forth a fairer hue,

And everything was strange and new;

The sparrows were brighter than peacocks here,

And their dogs outran our fallow deer,

And honey-bees had lost their stings,

And horses were born with eagles' wings:

And just as I became assured

My lame foot would be speedily cured,

The music stopped and I stood still,

And found myself outside the hill,

Left alone against my will,

To go now limping as before,

And never hear of that country more!

 

Alas, alas for Hamelin!

There came into many a burgher's pate

A text which says that heaven's gate

Opens to the rich at as easy rate

As the needle's eye takes a camel in!

The mayor sent East, West, North and South,

To offer the Piper, by word of mouth

Wherever it was men's lot to find him,

Silver and gold to his heart's content,

If he'd only return the way he went,

And bring the children behind him.

But when they saw 'twas a lost endeavor,

And Piper and dancers were gone forever,

They made a decree that lawyers never

Should think their records dated duly

If, after the day of the month and year,

These words did not as well appear:

"And so long after what happened here

On the twenty-second of July,

Thirteen hundred and seventy-six;"

And the better in memory to fix

The place of the children's last retreat,

They called it the Pied Piper's Street,

Where any one playing on pipe or tabor

Was sure for the future to lose his labor.

Nor suffered they hostelry or tavern

To shock with mirth a street so solemn,

But opposite the place of the cavern

They wrote the story on a column,

And on the great church-window painted

The same, to make the world acquainted

How their children were stolen away,

And there it stands to this very day.

And I must not omit to say

That, in Transylvania there's a tribe

Of alien people who ascribe

To the outlandish ways and dress

On which their neighbors lay such stress,

To their fathers and mothers having risen

Out of some subterranean prison

Into which they were trepanned

Long time ago in a mighty band

Out of Hamelin town in Brunswick land,

But how or why they don't understand.

 

So, Willy, let you and me be wipers

Of scores out with all men--especially pipers!

And, whether they pipe us free, from rats or from mice,

If we've promised them ought, let us keep our promise.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poets.org

A Hamelni patkányfogó (Magyar)

Hamelnet Brunswickban leled,

híres Hannover városa mellett;

a déli oldalát a Weser

mossa széles, mély vizével,

szebb helyet nem látsz, bárhova nézel,

de idejében e versnek,

talán ötszáznál is több éve

a patkánytól a város népe

szörnyű, hogy mennyire szenved!

 

Ó, ennyi patkányt!

Megmarják a kutyát, a macskát,

és sóshalat csennek a tálból,

a csecsemőket megharapják,

s kieszik a levest a szakács kanalából;

bemocskolják a gazda kalapját,

sőt, tönkreteszik a nőknek a napját:

sivítva, visongva,

ki dúrba, ki mollba,

elnyomja a hangjuk a pletykát!

 

Míg végül a város népe

mind a tanácsba özönlött:

„A polgármester — hogy van neki képe!

No és a tanács — vinné el az ördög!

Lapítotok itt prémes köpönyegben,

de nincsen egy árva javaslatotok sem,

mit tehetünk a patkány ellen!

Fel urak, kitalálni hamar valamit,

ami minket a bajtól megszabadít,

vagy egy, bizonyisten, nem marad itt!"

Megretten erre, majd elájul

polgármester s a sok tanácsúr.

 

Egy órát csak ültek aztán,

végül a polgármester így nyöszörgött:

„Prémes köpenyem garasért odaadnám,

bár vinne el innen az ördög!

Méghogy valamit tüstént kitaláljak!

Szegény fejem, csak úgy ne fájna!

Már annyit törtem, s mindhiába!

Patkányfogót, patkányfogót!"

Még kí se mondta szinte, legott

odakinn valaki halkan kopogott.

Rettegve kiált föl: „Jaj, ki kopog?"

S csak ült a polgármester ott,

kicsiny, de hájas szörnyümód,

szeme nem tisztább, fényesebb se,

mint egy házatlancsiga teste,

kivéve, ha délre fellázad a gyomra,

már várva a tál friss, gyönge galambra:

„Tán csak valaki cipője csoszog?

Bármilyen patkányféle dolog

zajára szívem úgy dobog!"

 

Majd „Bujj be!" kiáltja, kihúzva magát,

s belép – soha íly különös figurát!

Söpri a földet hosszu kabátja,

egyik fele rőt, másik fele sárga,

és milyen hosszu, sovány az alakja!

Kék szeme néz, mint kés, hasogatva,

s fakó a haja, bár barna az arca,

a képe csupasz, se szakálla, se bajsza,

furcsa mosolyra húzva az ajka,

– nem is sejtik, miféle fajta!

 

És mind meredt szemmel csodálja,

milyen fura a fickó s a ruhája,

s szól egy: „Akár a szépapám, ha

végítéleti harsonaszóra

festett sírjából szállt ki volna!"

 

S az asztaluk elébe állva

megszólal: „Nagyságtok szolgálatára,

megvan rá a titkos hatalmam,

hogy mindazt, mi az ég alatt

úszik, repül, kúszik, szalad,

akárhová magammal csaljam!

S leggyakrabban varázshatalmam

oly ártó lényeken gyakorlom,

mint pók, vipera, vagy gőte, menyét,

s a Furulyásnak híva nép."

 

S most vették észre csak, nyakát

miként fedi rőt-sárga sálja,

olyan szinü éppen, akár a kabát,

s hogy a sál végén ott lóg furulyája,

s hogy olyan sebesen mozog föl-le az ujja,

mintha akár máris belefujna

abba a furcsa, ómódi ruhája

fölött himbálódzó furulyába.

 

„S bár nem vagyok én, szegény furulyás csak,

én mentettem meg óriás, vad

szúnyogoktól Tatárföldön a nagy kánt,

és Indiában földjéről Nizámnak

kiűztem a mérges pókok csapatját,

s ha a vészt, amelyik várostokat érte,

elkergetem innen a patkányt,

ezer tallért adnátok-e érte?"

Ezret? Tízezret! – így kiált most

a polgármester és minden tanácsos.

 

S az útra kilép most a furulyás,

kicsit mosolyogva magában,

mint aki tudja, miféle varázs

szunnyad a kis furulyában,

majd mint igazi muzsikus, nekilát,

máris játékra áll a szája,

kék-zölden a szikrákat szeme hányja,

mint sót ha szórnak gyertyalángba.

S a furulya három szavának

nyomán valami susogás zaja támad,

valami susogott, valami zörgött,

majd mintha vihar közelítene, dörgött,

s a sok patkány az útra özönlött:

aprók, vének, lomhák, ügyesek,

szürkék, barnák, sárgák, veresek,

tisztes agg virgonc suhanccal,

és bátyja, nénje, anyja, apja,

hosszu farkkal, pörge hajsszal,

patkánycsaládok sok tucatja,

s az asszony, a férfi, a sok fiu, lány,

mind száguld a furulyás után.

 

Az meg utcáról utcára halad,

s táncolva üget a nyomán a csapat.

Míg végül is a folyóhoz elérnek,

s ott mind odavész, belefullad!

Kivéve egy királyi kövéret,

az kiuszott valahogy, s hazatért

messzi Patkányföldre tanúnak,

s így mondta el élő krónikaként

a dolgot: „Hangjára a furulyának,

úgy tűnt, tyúkkopasztás zaja támad,

s mint mikor a borprésbe dobálnak

sok almát, érettet, csodásat.

S mintha huzkodnának szakajtót,

vagy nyitnák épp a kamraajtót,

és mint ha dugót húznak ki üvegből,

vagy a pácleves kád fedelét feszítik föl;

s úgy tűnt, hogy egy hang szól eképp

(hang, mely hárfák szavánál édesebb volt,

vagy zsoltárnál): „Örvendj, patkányi nép!

A Föld mától egyetlen fűszeresbolt!

Hát fald csak bátran, és nyald csak, rágd csak,

edd meg ebédedet, edd vacsorádat!"

S épp, mikor képe egy nagy kalácsnak

süt föl, akár egy óriás nap,

s már csak egy hajszál köztem s közte,

s mintha hívna: „Patkány, no jöszte!"

– jaj, máris a Weser hulláma füröszte!"

 

Csak láttátok volna Hamelnnek népét!

Húzták a harangot, majd letépték,

s a polgármester így kiabál: „Rudakat!

Hamar, kikotorni, ahol lyuk akad!

Mind idehívni az ácsot, a pallért,

hogy a városban ne legyen nyoma sem

patkánynak többé!" S hirtelen

a piactéren előtte terem

a furulyás: „Előbb talán az ezer tallért!"

 

Ezer tallér! A polgármester belesárgul,

nemkülönben a sok tanácsúr.

Hisz sok pénz ment el a díszvacsorákra,

hol muskotály, bordói járta,

s ekkora pénznek akár a feléért

hordóik rajnaival telemérnék.

Ennyi pénzt költeni holmi sárga-

veres köpenyes kóbor furulyásra!

S a polgármester ravaszul nevet:

„A mi bajunknak vége lett,

láttuk, a féreg a vízbe veszett,

s onnan vissza aligha jöhet!

Nos, nem vagyunk mi olyan emberek,

hogy pár tallért ne adnánk teneked,

s még tetejébe kis innivalót,

node ezer tallér – hisz jól tudod

magad is, ez csak tréfa volt!

Nem szórjuk a pénzt ilyen szűkös időkben...

Még mit nem, ezer! Nesze, itt van ötven!"

 

Megnyulik erre a fickó képe:

„Ötven, hogyne! És nincs sok időm se!

Ott kell lennem délben ebédre

Bagdadban: a Főszakács rég megígérte,

hogy ma enyém lesz a főztje java,

mert kiirtottam a nagy Kalifa

konyhájában a kígyók fészkét!

Ott meg is tartják majd, ha ígérték!

Nektek se engedek én, nem, egy rézpénzt!

S ha dühbe hoztok, kapzsi népség,

majd fogok én furulyázni, de másképp!"

 

Dúl-fúl a polgármester: „No, várj csak!

Te többre tartasz egy szakácsot?

Egy kóbor alak, csiricsári köpenyben,

holmi furulyás mer megsérteni, engem?

Fickó, te még fenyegetni mersz?

Felőlem fújd, míg megrepedsz!"

 

S az a házból újra kilépett,

s hozzáigazítva a száját,

fogta sima, hosszú nádfurulyáját,

s ahogyan belefujt (olyan édes

hanggal még nem zengette meg

zenész a boldog levegőt!),

hang támadt dongva, akárha zsibongva,

lökdösődve, tolongva gyűlő nép zaja volna:

sok kis láb topogott, facipőcske kopogott,

tapsolt sok kicsi kéz, sok szájacska csacsogott,

s akár a tyukok, ha hintik nekik a magot,

előszaladt a sok gyerek:

minden lány és kisfiú,

rózsásképű, szöszkehajú,

kékszemü és ragyogó mosolyú,

s táncolva, kiáltva, szökellve szaladt a

csodás muzsika nyomába kacagva.

 

Tanács és polgármester áll csak,

mint akik kőszoborrá váltak,

s megmoccanni se – szólni se bírnak,

messzeszökellő lányaik- s fiaiknak,

némán követik csak szemükkel a víg had

útját a fickó háta megett;

s a polgármester hogy remegett,

s a tanácsurak szíve is hogy dobogott,

látván, hogy befordulnak ott,

amerre a Weser árja folyik,

a furulyás, s vele gyermekeik!

 

De most elfordulnak Nyugatnak,

s hol Koppelberg Dombja van, arra haladnak,

a furulyás s a nyomán a gyerekhad,

öröme mekkora most az uraknak!

„Akkora nagy hegyen át sose vág!

Le kell tegye végül is a furulyát,

s nem mennek a gyermekeink se tovább!"

Ám hirtelen a hegy falának

színén, hipp-hopp, csodás kapu támad,

mintha barlang nyílna, két szárnya kitárva:

s bemegy a furulyás, s a gyerekhad utána.

És amikor már mind odabenn volt,

a hegy fala ismét összecsukódott.

Hogy mind? Nem, nem: egy sánta volt,

s nem bírta a táncot a lába,

s évek múltán így válaszolt,

ha kérdezték tőle, mi bántja:

„Társaim nélkül itt szörnyü sivár,

s jaj, hogy én nem jutok el soha már

oda, ahová ők, a drága vidékre

pedig a furulyás nekem is megígérte!

Azt mondta, egy nagyszerű helyre visz el,

mely itt van, Hamelnhez közel;

ott fák nőnek, patakok vize árad,

és százszor szebb színe van ott a virágnak,

újszerüek mind, és csodásak.

Csúfabb a mi pávánk ott a verébnél,

kutyánk utol őzeiket sose érné,

nincs fullánkja az ottani méhnek,

s mint sasnak, a lónak ott szárnyai nőnek!

S épp azt ígérte, lábamat

ott meggyógyítják majd egy perc alatt,

mikor nagy csönd lett, s én csak álltam,

magam a hegy mellett találtam,

eltűnt, itthagyott minden társam,

hogy mint előbb, sántán döcögjek,

és meg sose lássam e nagyszerü földet!”

 

Jaj, gyász köszönt Hamelnre!

Bizony, ezután megjárta eszét

sok polgárnak a példabeszéd:

teve a tű fokán elébb

jut át, mint gazdag a Mennybe!

Észak, Nyugat, Dél és Kelet

felé küldtek ezután követet,

s a furulyásnak üzennek:

kaphatna zsákot, arannyal tömve,

ha ahogy elment, vissza is jönne,

és véle az összes gyermek.

De mikor látták, mindhiába,

a gyermekeket többé senki se látja,

törvényt hoztak: minden írásra,

bármely peres ügyben, a dátum alatt

rá kell irni ezen szavakat:

„Ennyivel s ennyivel ama nap,

1300 és 76

június 26. után esett meg."

S támaszul az emlékezetnek,

a helyet, hol eltűntek a gyermekeik,

ma is a Furulyás útjának nevezik,

s dudán, furulyán ha ott játszana bárki,

Hamelnből nem fog több munkára találni;

s nem tűrik, hogy zajjal, zenével

e gyászos utcát kocsma háborítsa,

de szemben a barlang helyével

egy oszlop áll, és rá van írva

– szintúgy a templom festett ablakára,

hogy lássa bárki, arra járva – ,

hogy tűntek el egykor a gyermekeik;

s ott írva áll a mai szent napig.

És el kell még mondjak valamit:

Erdély földjén él ma a nép,

amely fura külhoni öltözetét,

mely szálka de sok szomszédja szemében,

úgy magyarázza, hogy ősei régen

furcsa módon értek e földre,

egy hegybeli tömlöcből menekülve,

ahová valaki régesrégi időkben

nagy csapatban csalta be őket.

S e nép, mondják, Hamelnből vándorolt ki,

de hogy miért s miképp, nem tudja senki.

 

Hát Will, te meg én, kössük meg a békét

most bárkifiával – furulyásokkal főként!

S ha ők tovaűzik a házból a férget,

s mi bármit igértünk — legyen szent az ígéret!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Kapcsolódó videók


minimap