Butler, Samuel: Hudibras (részlet) (Hudibras (detail) Magyar nyelven)
|
Hudibras (detail) (Angol)Canto I (detail)
When civil dudgeon first grew high, And men fell out they knew not why? When hard words, jealousies, and fears, Set folks together by the ears, And made them fight, like mad or drunk, For Dame Religion, as for punk; Whose honesty they all durst swear for, Though not a man of them knew wherefore: When Gospel-Trumpeter, surrounded With long-ear'd rout, to battle sounded. And pulpit, drum ecclesiastick, Was beat with fist, instead of a stick; Then did Sir Knight abandon dwelling, And out he rode a colonelling. A wight he was, whose very sight wou'd Entitle him Mirror of Knighthood; That never bent his stubborn knee To any thing but Chivalry; Nor put up blow, but that which laid Right worshipful on shoulder-blade; Chief of domestic knights and errant, Either for cartel or for warrant; Great on the bench, great in the saddle, That could as well bind o'er, as swaddle; Mighty he was at both of these, And styl'd of war, as well as peace. (So some rats, of amphibious nature, Are either for the land or water). But here our authors make a doubt Whether he were more wise, or stout: Some hold the one, and some the other; But howsoe'er they make a pother, The diff'rence was so small, his brain Outweigh'd his rage but half a grain; Which made some take him for a tool That knaves do work with, call'd a fool, And offer to lay wagers that As MONTAIGNE, playing with his cat, Complains she thought him but an ass, Much more she wou'd Sir HUDIBRAS; (For that's the name our valiant knight To all his challenges did write). But they're mistaken very much, 'Tis plain enough he was no such; We grant, although he had much wit, H' was very shy of using it; As being loth to wear it out, And therefore bore it not about, Unless on holy-days, or so, As men their best apparel do. Beside, 'tis known he could speak GREEK As naturally as pigs squeek; That LATIN was no more difficile, Than to a blackbird 'tis to whistle: Being rich in both, he never scanted His bounty unto such as wanted; But much of either would afford To many, that had not one word. For Hebrew roots, although they're found To flourish most in barren ground, He had such plenty, as suffic'd To make some think him circumcis'd; And truly so, he was, perhaps, Not as a proselyte, but for claps.
He was in LOGIC a great critic, Profoundly skill'd in analytic; He could distinguish, and divide A hair 'twixt south, and south-west side: On either which he would dispute, Confute, change hands, and still confute, He'd undertake to prove, by force Of argument, a man's no horse; He'd prove a buzzard is no fowl, And that a lord may be an owl, A calf an alderman, a goose a justice, And rooks Committee-men and Trustees. He'd run in debt by disputation, And pay with ratiocination. All this by syllogism, true In mood and figure, he would do. For RHETORIC, he could not ope His mouth, but out there flew a trope; And when he happen'd to break off I' th' middle of his speech, or cough, H' had hard words, ready to show why, And tell what rules he did it by; Else, when with greatest art he spoke, You'd think he talk'd like other folk, For all a rhetorician's rules Teach nothing but to name his tools. His ordinary rate of speech In loftiness of sound was rich; A Babylonish dialect, Which learned pedants much affect. It was a parti-colour'd dress Of patch'd and pie-bald languages; 'Twas English cut on Greek and Latin, Like fustian heretofore on satin; It had an odd promiscuous tone, As if h' had talk'd three parts in one; Which made some think, when he did gabble, Th' had heard three labourers of Babel; Or CERBERUS himself pronounce A leash of languages at once. This he as volubly would vent As if his stock would ne'er be spent: And truly, to support that charge, He had supplies as vast and large; For he cou'd coin, or counterfeit New words, with little or no wit: Words so debas'd and hard, no stone Was hard enough to touch them on; And when with hasty noise he spoke 'em, The ignorant for current took 'em; That had the orator, who once Did fill his mouth with pebble stones When he harangu'd, but known his phrase He would have us'd no other ways. In MATHEMATICKS he was greater Than TYCHO BRAHE, or ERRA PATER: For he, by geometric scale, Could take the size of pots of ale; Resolve, by sines and tangents straight, If bread or butter wanted weight, And wisely tell what hour o' th' day The clock does strike by algebra. Beside, he was a shrewd PHILOSOPHER, And had read ev'ry text and gloss over; Whate'er the crabbed'st author hath, He understood b' implicit faith: Whatever sceptic could inquire for, For ev'ry why he had a wherefore; Knew more than forty of them do, As far as words and terms cou'd go. All which he understood by rote, And, as occasion serv'd, would quote; No matter whether right or wrong, They might be either said or sung. His notions fitted things so well, That which was which he could not tell; But oftentimes mistook th' one For th' other, as great clerks have done. He could reduce all things to acts, And knew their natures by abstracts; Where entity and quiddity, The ghosts of defunct bodies fly; Where m truth in person does appear, Like words n congeal'd in northern air. He knew what's what, and that's as high As metaphysic wit can fly; In school-divinity as able As he that hight, Irrefragable; A second THOMAS, or, at once, To name them all, another DUNCE: Profound in all the Nominal And Real ways, beyond them all: For he a rope of sand cou'd twist As tough as learned SORBONIST; And weave fine cobwebs, fit for skull That's empty when the moon is full; Such as take lodgings in a head That's to be let unfurnished. He could raise scruples dark and nice, And after solve 'em in a trice; As if Divinity had catch'd The itch, on purpose to be scratch'd; Or, like a mountebank, did wound And stab herself with doubts profound, Only to show with how small pain The sores of Faith are cur'd again; Although by woeful proof we find, They always leave a scar behind. He knew the seat of Paradise, Could tell in what degree it lies; And, as he was dispos'd, could prove it, Below the moon, or else above it. What Adam dreamt of, when his bride Came from her closet in his side: Whether the devil tempted her By a High Dutch interpreter; If either of them had a navel: Who first made music malleable: Whether the serpent, at the fall, Had cloven feet, or none at all. All this, without a gloss, or comment, He could unriddle in a moment, In proper terms, such as men smatter When they throw out, and miss the matter.
For his Religion, it was fit To match his learning and his wit; 'Twas Presbyterian true blue; For he was of that stubborn crew Of errant saints, whom all men grant To be the true Church Militant; Such as do build their faith upon The holy text of pike and gun; Decide all controversies by Infallible artillery; And prove their doctrine orthodox By apostolic blows and knocks; Call fire and sword and desolation, A godly thorough reformation, Which always must be carried on, And still be doing, never done; As if religion were intended For nothing else but to be mended. A sect, whose chief devotion lies In odd perverse antipathies; In falling out with that or this, And finding somewhat still amiss; More peevish, cross, and splenetick, Than dog distract, or monkey sick. That with more care keep holy-day The wrong, than others the right way; Compound for sins they are inclin'd to, By damning those they have no mind to: Still so perverse and opposite, As if they worshipp'd God for spite. The self-same thing they will abhor One way, and long another for. Free-will they one way disavow, Another, nothing else allow: All piety consists therein In them, in other men all sin: Rather than fail, they will defy That which they love most tenderly; Quarrel with minc'd-pies, and disparage Their best and dearest friend, plum-porridge; Fat pig and goose itself oppose, And blaspheme custard through the nose. Th' apostles of this fierce religion, Like MAHOMET'S, were ass and pidgeon, To whom our knight, by fast instinct Of wit and temper, was so linkt, As if hypocrisy and nonsense Had got th' advowson of his conscience.
Thus was he gifted and accouter'd; We mean on th' inside, not the outward…
|
Hudibras (részlet) (Magyar)Első ének (részlet)
Midőn polgárvér forrni kezdett, földik csak úgy egymásnak estek, s félsz, irigység, tudós szavak kerítették a nyájakat, s dúlt vér- s borgőzös küzdelem, szentség avagy ribanc legyen a Hölgy, erénye eskü tárgya, bár hogy mi, nincs ki eltalálja, s evangélium kürtözött csatát meredt fülek között, s templomban vert ki riadót az ököl: szószék volt a dob, akkor jött elő Lovag úr, és kilovagolt lovagul. E férfi puszta külsejével lovagság tükörével ért fel, kit térdre sosem szegezett más, mint a Lovag-lehetek, s ütést sem tűrt el mást magán tán, mint azt a Bizonyost a vállán. Kóbor lovagok s udvar éke kihívásra vagy esküvésre, egyként megült lovat, padot, békét csikart, odacsapott, s így mindig magára talált, ha béke volt, ha harcba szállt. (Van patkány, mely kétéltüen elélhet szárazon-vizen.) Vitáznak még a tudorok, esze vagy mersze volt nagyobb; ki ezért, ki azért kiáll, s ilyesmin hűhót csapni kár: hajszál, amennyivel haragja az elmeélét meghaladta. Ily szerzetet gyakorta véltek hülyének, latrok eszközének, s mondták, ha Montaigne-nek kijárt a kicsinyellés, s kedves cicája szerint ő, a gazda szamár, ez inkább Hudibrasra áll. (Mert hősünk ellátva e névvel menesztett kihívást elégszer.) Akárki mondott rá ilyet, egyértelmű, hogy tévedett. Hiszen gazdag szelleme volt, bár abból sosem pazarolt; s tán mert félt, hogy kikopna tőle, elő se vette nyakra-főre, csak nagy napot tisztelve meg, lévén ünnepi öltözet. Úgy görgött száján a görög, disznó különbül nem röfög, s latinja füttyös cifrasága rigót szégyenített, hiába. Dúskálván, szerencséltetett nálánál szegényebbeket, s kincséből arra hullt temérdek, aki egyik nyelven sem értett. A héber gyökér, jóllehet csak megszikkadt talajt szeret, benne olyan buján tenyészett, sokan vélték körülmetéltnek, s tán igazolt is ily halandót, nem hitet ápolván, de kankót.
Sokat adott a logikára az analízis nagy buvára; hajszálat is viszályra szított, s dél s délnyugat közt elhasított: egy felét vivén győzelemre, oldalt váltott és újrakezdte. Kimutatta – volt érve tenger –, hogy bizonnyal nem ló az ember, azt is, az ölyv nem háziállat, sok lord csupán bagolynak állhat, tanácsnok borj, bíró liba s varjaké sok eklézsia. Vitán adósságot csinált s a törlesztését kispekulálta: a szillogizmus volt a pénznem, de kifényesítette szépen. Mint rétor, szájat sem nyitott, s rajt' trópus hussant ki legott, s ha elfulladt mondat között, vagy netán közbeköhögött, hozzáértéssel elemezte, ebben milyen szabály vezette. Ha mint szónok, zenitre ért, vélted, mint más, épp úgy beszélt; a retorika célja persze, hogy eszköztárát megnevezze. A száját alighogy kitárta, dőlt nemes hangok áradása, oly babilóni, hogy kiált fellengzős pedantériát. Mint ruha összetoldva-foldva, nyelvnek a nyelv volt ott a foltja; görög s latin angolt szegett, miként szatén a barchetet. Ennyire összekeveredten lehetett volna három egyben: ki hallotta beszélni őt, vélt három Bábel-épitőt, vagy azt, hogy Cerberus csahol épp három nyelven valahol. Ugy dőlt belőle a beszéd, mint kinek sokra futja még, s volt is, ami ilyen rohamnak utánpótlást még bizton adhat: új szót utánzott-alkotott, azzal sok szellem nem fogyott: mind oly silány, olyan merev, megzúzott próbaköveket, de mert hadarták hepciásan, tetszést keltett az ostobában. Ha az a szónok, aki szája kaviccsal nyílt magasztalásra, hősünket megismerheti, segédeszköz nem kell neki. Matézisben magasbra szállt fel, mint Tycho Brahe s Erra Pater; mértanilag térképezett sörkancsó-űrmértékeket; szinuszt-tangenst jegyezve írta, kenyérnek-vajnak van-e híja; s hogy hányat kongatott az óra, csak algebrával tudakolta. Bölcselni éppen volt való: nagy iromány- s jegyzetfaló; mégoly faramucin kifőzött neki magától értetődött, s habár a szkepszis egyre kérdte, volt mertje mindegyik miértre. Tudásban negyvennel fölért, ha környékezték szavakért: ott hordta mindet a fejében, hogy csak citálni kelljen éppen, s hogy aztán hamis vagy igaz, ének, beszéd, oly mindegy az. A valóság a képzeteknek nála oly feltétlen felelt meg, melyik melyik: mért tudta volna? Nem vall az nagy írástudóra. A dolgot tettként fogta meg, úgy is, mint absztrakt lényeget; entitás, kvidditás helyét testen kívül is tudta még, s hogy Igazságot hol keresse, s a szó hol van megtestesedve. Tudta, mi mi: s tudhatni, feljebb metafizika nem emelhet. Teológia: oly nagy abban, szinte a Megcáfolhatatlan, egy új Tamás, s akárki tudja, Duns Scotusénál több a dunsztja; a kettőnek ágálni kár is, reális ügy vagy nominális. Nem volt szalmacséplésre párja, a szorbonistát lepipálta. Pókhálót oly fejben szövött, mely ürül, ha hold töltözött; bérbe vette a házakat, melyek csak meztelen falak. Sok bonyolult kétely gyötörte, de egy csapással elsöpörte: szentség a marást várva várja, mert megérett a vakarásra. Publikum előtt oldalát kétséggel döfte át meg át, hogy mást se példázzon e tett: a hit sebe gyorsan heged; igaz, a sebhely megmarad – ó, fájdalmas tapasztalat. Az Édenről sokat tudott: hogy melyik szélességi fok, és kedve szerint megmutatta, a hold fölött van, vagy alatta. Hogy mit látott álmában Ádám a bordamenyasszonyra várván; vajon a Sátán cselvetése holland tolmáccsal ment-e végbe; hogy volt-e köldöke a párnak; hogy muzsikát kik kalapáltak; s a kígyó, midőn bűnbeestek, vajon hasadt patán jelent meg: ő minderre választ adott, s hozzá könyvet sem forgatott, mint aki gyors válaszra kél, belévág és mellébeszél.
Vallásul más hitet se vallott, csak szellemre s tudásra vallót: kéklett mint presbiterián a konok hit arcvonalán: sok kóbor szentje szerezett annak „harcos egyház" nevet. Mi által sok szív ide megtért, dárda- és puskatűzkeresztség: ágyúszóval a kétkedőknek tévedhetetlen visszalőttek; s térítettek a doktrinára apostolian orrba-szájba. Kardra, tűzre és kínkeservre néztek jobbulást idvezelve: más út bűnös, bár ez nehéz, s végére érni kérkedés. A vallást nekik arra adták, hogy bütyköljék, fúrják-faragják; kegytárgyul ott voltak nekik kiferdült ellenszenveik; minden megorvosolt hibának helyébe még egyet találtak: majomnak oly szeszélye nincs, mi nékik, s nem kaffog úgy a pincsi. Ahogy ők ültek ünnepet, legsanyarúbb s eretnékebb; maguknak bűnt fel sose róttak, de úgy látszott, mindig lakolnak, s e nép Istent azért imádja, hogy megpukkassza valahára. Elvetendő volt egy dolog így – de úgy jónak számitott; hogy nincsen szabad akarat, mondták, azt csak nekik szabad, bennük kegyelem koronája, noha más lelkét bűnbe rántja. Tévedésük mintsem feladnák, amit szerettek, megtagadták; pástétomokkal harcba szálltak, pudingot lepocskondiáztak, s hogy liba, malac húsa rossz, s orrban a tej kárhozatos. Ily hit apostolául áll galamb s mohamedi szamár: hősünk szelleme és kedélye idézte mindkettőt tökélyre; mind, ami álszent, ami balga, kegyúrként lelkét így uralta.
Ezt hordta mind erényeképpen, s nem kint, hanem legbensejében...
|