Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Carroll, Lewis: The Walrus and The Carpenter

Carroll, Lewis portréja

The Walrus and The Carpenter (Angol)

The sun was shining on the sea,
Shining with all his might:
He did his very best to make
The billows smooth and bright--
And this was odd, because it was
The middle of the night.

The moon was shining sulkily,
Because she thought the sun
Had got no business to be there
After the day was done--
"It's very rude of him," she said,
"To come and spoil the fun!"

The sea was wet as wet could be,
The sands were dry as dry.
You could not see a cloud, because
No cloud was in the sky:
No birds were flying overhead--
There were no birds to fly.

The Walrus and the Carpenter
Were walking close at hand;
They wept like anything to see
Such quantities of sand:
"If this were only cleared away,"
They said, "it would be grand!"

"If seven maids with seven mops
Swept it for half a year.
Do you suppose," the Walrus said,
"That they could get it clear?"
"I doubt it," said the Carpenter,
And shed a bitter tear.

"O Oysters, come and walk with us!"
The Walrus did beseech.
"A pleasant walk, a pleasant talk,
Along the briny beach:
We cannot do with more than four,
To give a hand to each."

The eldest Oyster looked at him,
But never a word he said:
The eldest Oyster winked his eye,
And shook his heavy head--
Meaning to say he did not choose
To leave the oyster-bed.

But four young Oysters hurried up,
All eager for the treat:
Their coats were brushed, their faces washed,
Their shoes were clean and neat--
And this was odd, because, you know,
They hadn't any feet.

Four other Oysters followed them,
And yet another four;
And thick and fast they came at last,
And more, and more, and more--
All hopping through the frothy waves,
And scrambling to the shore.

The Walrus and the Carpenter
Walked on a mile or so,
And then they rested on a rock
Conveniently low:
And all the little Oysters stood
And waited in a row.

"The time has come," the Walrus said,
"To talk of many things:
Of shoes--and ships--and sealing-wax--
Of cabbages--and kings--
And why the sea is boiling hot--
And whether pigs have wings."

"But wait a bit," the Oysters cried,
"Before we have our chat;
For some of us are out of breath,
And all of us are fat!"
"No hurry!" said the Carpenter.
They thanked him much for that.

"A loaf of bread," the Walrus said,
"Is what we chiefly need:
Pepper and vinegar besides
Are very good indeed--
Now if you're ready, Oysters dear,
We can begin to feed."

"But not on us!" the Oysters cried,
Turning a little blue.
"After such kindness, that would be
A dismal thing to do!"
"The night is fine," the Walrus said.
"Do you admire the view?

"It was so kind of you to come!
And you are very nice!"
The Carpenter said nothing but
"Cut us another slice:
I wish you were not quite so deaf--
I've had to ask you twice!"

"It seems a shame," the Walrus said,
"To play them such a trick,
After we've brought them out so far,
And made them trot so quick!"
The Carpenter said nothing but
"The butter's spread too thick!"

"I weep for you," the Walrus said:
"I deeply sympathize."
With sobs and tears he sorted out
Those of the largest size,
Holding his pocket-handkerchief
Before his streaming eyes.

"O Oysters," said the Carpenter,
"You've had a pleasant run!
Shall we be trotting home again?'
But answer came there none--
And this was scarcely odd, because
They'd eaten every one.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.jabberwocky.com

A rozmár és az ács (Magyar)

Perzselte a tengert a nap,
akár a Szaharát,
ezer hullámon csillogott
vagy százezer karát;
és mindez kissé furcsa volt,
mert már éjfélre járt.

A hold sértődötten sütött
és nagy dohogva szólt:
„A napnak semmi dolga itt!
Miért nem tart ma sort?
Dolgomba ártja csak magát!
- dúlt-fúlt az árva hold.

A tenger nedves volt nagyon,
és száraz volt a part,
az ég derült, ez okból épp
nem volt felhő se rajt;
minden madár aludt, tehát
nem csapott egy se zajt.

Karöltve arra bandukolt
a Rozmár és az Ács,
nézték a végtelen fövenyt,
és sírt a két barát:
„Mily szörnyű munka lenne, ha
mindezt elhordanák!"

„Ha hét évig hét söprűvel
söpörné hét cseléd”
zokogta a Rozmár vadul
„akkor elsöprenék?"
„Alig hiszem" nyögött az Ács,
könnyet morzsolva szét.

„Szép Osztrigák, jertek velünk!"
A Rozmár mondta ezt.
„Sós partokon sétálni jó,
a hold ha sütni kezd!
Négyen jertek, mert többnek ám
nem nyújthatunk kezet."

Ránézett egy vén Osztriga,
de szóra nem fakadt;
kacsintott a vén Osztriga,
s fejét csóválta csak
jelezve: ő inkább a sós
habok között marad.

Hanem négy ifjú Osztriga
ugrott, akár a csík:
gonddal kefélt kalapban és
cipőben mindegyik -
és ez furcsán hatott, mivel
lábuk nem volt nekik.

És jött négy újabb Osztriga
s még négy ezek mögött,
s egymás sarkát taposva már
tolongott egyre több;
a sós habokból végre mind
a partra felszökött.

Sétált a Rozmár és az Ács
vagy egy mérföldön át,
ott megpihent egy kellemes
sziklán a két barát;
vártak sorban kissé odébb
a jó kis Osztrigák.

Szólt a Rozmár: „Van épp elég,
miről mesélni jó:
király, karaj, pecsétviasz,
haj, háj, kehely, hajó,
hogy a tenger miért hegyes,
miért repül a ló."

„Jaj, várj!" nyögték az Osztrigák,
„a tárgyra még ne térj,
sok társunk fáradtan liheg,
hisz legtöbbünk kövér!"
„Ráérünk" kuncogott az Ács,
és nem tudták, miért.

Szólt a Rozmár: „Egy jó cipót
középre kiteszünk;
ha van mellé bor és ecet,
azzal már elleszünk.
Kész vagytok, drága Osztrigák?
Akkor tehát - eszünk!"

„Belőlünk?" - így az Osztrigák,
s lett arcuk színe kék.
„Ha eddig ily jók voltatok,
ez most nem lenne szép!"
Szólt a Rozmár: „A hold ragyog -
hát nem bűvös vidék?

Drágák vagytok és fínomak,
jó, hogy eljöttetek!"
De csak ennyit mondott az Ács:
„Mit képzelsz, egy szelet?!
Gyerünk, vágj csak még egy karéjt,
mert még éhen veszek!"

Szólt a Rozmár: „Nem szép, hogy ily
sorsot szántunk nekik,
mily messze eljöttek velünk
s hogy siettek pedig."
De csak ennyit mondott az Ács:
„Jobban vajazd meg itt !"

Szólt a Rozmár: „Szegényekért
a szívem megszakad!"
s szipogva válogatta ki
a legnagyobbakat,
majd zsebkendőt kapott elő,
mert sírva is fakadt.

„Kis Osztrigáim - szólt az Ács -
sétánknak vége itt."
Szólt a Rozmár: „Jöttök haza?"
Egy sem felelt nekik,
mert hát a sok kis Osztrigát
megették egy szemig.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. I.

Kapcsolódó videók


minimap