Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Clampitt, Amy: A Hermit Thrush

Clampitt, Amy portréja

A Hermit Thrush (Angol)

Nothing’s certain. Crossing, on this longest day,
the low-tide-uncovered isthmus, scrambling up
the scree-slope of what at high tide
will be again an island,

to where, a decade since well-being staked
the slender, unpremeditated claim that brings us
back, year after year, lugging the
makings of another picnic—

the cucumber sandwiches, the sea-air-sanctified
fig newtons—there’s no knowing what the slamming
seas, the gales of yet another winter
may have done. Still there,

the gust-beleaguered single spruce tree,
the ant-thronged, root-snelled moss, grass
and clover tuffet underneath it,
edges frazzled raw

but, like our own prolonged attachment, holding.
Whatever moral lesson might commend itself,
there's no use drawing one,
there's nothing here

to seize on as exemplifying any so-called virtue
(holding on despite adversity, perhaps) or
any no-more-than-human tendency—
stubborn adherence, say,

to a wholly wrongheaded tenet. Though to
hold on in any case means taking less and less
for granted, some few things seem nearly
certain, as that the longest day

will come again, will seem to hold its breath,
the months-long exhalation of diminishment
again begin. Last night you woke me
for a look at Jupiter,

that vast cinder wheeled unblinking
in a bath of galaxies. Watching, we traveled
toward an apprehension all but impossible
to be held onto—

that no point is fixed, that there's no foothold
but roams untethered save by such snells,
such sailor's knots, such stays
and guy wires as are

mainly of our own devising. From such an
empyrean, aloof seraphic mentors urge us
to look down on all attachment,
on any bonding, as

in the end untenable. Base as it is, from
year to year the earth’s sore surface
mends and rebinds itself, however
and as best it can, with

thread of cinquefoil, tendril of the magenta
beach pea, trammel of bramble; with easings,
mulchings, fragrances, the gray-green
bayberry’s cool poultice—

and what can’t finally be mended, the salt air
proceeds to buff and rarefy: the lopped carnage
of the seaward spruce clump weathers
lustrous, to wood-silver.

Little is certain, other than the tide that
circumscribes us, that still sets its term
to every picnic—today we stayed too long
again, and got our feet wet—

and all attachment may prove at best, perhaps,
a broken, a much-mended thing. Watching
the longest day take cover under
a monk’s-cowl overcast,

with thunder, rain and wind, then waiting,
we drop everything to listen as a
hermit thrush distills its fragmentary,
hesitant, in the end

unbroken music. From what source (beyond us, or
the wells within?) such links perceived arrive—
diminished sequences so uninsistingly
not even human—there’s

hardly a vocabulary left to wonder, uncertain
as we are of so much in this existence, this
botched, cumbersome, much-mended,
not unsatisfactory thing.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.amyclampitt.org

Remeterigó (Magyar)

Semmi se biztos. Átkelvén, e leghosszabb napon,
az apály-odatárta lagunán, felmászva az
omladék lejtőn, ott, hol dagálykor
Újra sziget lesz,

hol már évtizede, hogy a jól-lét kitűzte
karcsú, feltétlen vágy-pontját, s ez évről
évre visszahoz minket, cipeljük
az újabb piknikhez valókat,

lesz uborkás szendvics, tenger-lég-szentesítette
füge-newtonok halma, s hol fogalmunk sincs, mit
művelhetett a verdeső víz és szél egy
újabb télen. De egyre ott van

a szél-rohamozta, egy szál lucfenyő,
a hangya-tolongós, gyökér-horgú moha, fű
és lóhere párnázata alatta,
tépettek a körvonalak, de

- mint a mi prolongált vonzalmunk - tartanak.
Bármi erkölcsi tanulság kínálkozna,
itt nincs értelme levonni,
semmi sincs itt, hogy

úgynevezett példás virtusokhoz volna vethető
(kitartás, legföljebb, „mégis": talán), vagy
nagyon-is-emberi tendenciákhoz -
makacs ragaszkodás, mondjuk,

egy merőben torz tanhoz. Bár a kitartás,
bármi esetben, az lesz, hogy mind kevesebb a
szilárd pont, marad néhány dolog, ami szinte
bizonyos, mint hogy a leghosszabb nap

is eljön újra, s mintha lélegzetfojtva,
kezdődik ismét a hónap-hossza kilégzés,
a kicsinyültségé. Múlt éjszaka felkeltettél,
hogy nézzem meg a Jupitert,

a roppant parázstömböt, mely galaxisok
fürdőjén forog pillantástalan. Figyelvén,
ott haladtunk amaz értés felé, mely
minden, csak nem megtartható -

hogy nincs biztos pont, hogy nincs lábhely,
van kóborlás, eloldozott, s mentőnk így
némely zsineg, hajós csomó, merevítő
s kikötő drótkötél, mind

jellegzetes s fő hagyományunk. Ilyen
mennyekből, zárkózott szeráfi védnökök
bíztatnak, néznénk le minden kapcsolatra,
bármi kötődésre, mint ami

végeredményben lakhatatlan. Bármi galádság,
a föld kelletlen felszíne évről évre
kifoldozza magát, új köntöst ölt, lesz,
ami lesz, s ahogy bírja, van

hozzá pimpó-fonala, magenta-szín parti
bab indája, szederág-drótkerítése; s enyhületek,
takarások, illat-szálltok, szürke-zölden
a viaszbokor hűs borogatása –

övé mindez, s ami végül se gyógyul, a sós lég
szép sorján lefosztja-tűnteti: a tenger fölé
belógó holt fenyőcsonk így csiszolódik
el csillogó fa-ezüst anyaggá.

Kevés, ami biztos, nem úgy, mint az ár, mely
körülír minket, és egyre meghatározója
minden pikniknek - ma ismét túl sokáig ott
maradtunk, s nem maradt száraz a lábunk -

és minden kapcsolat, a legjobb esetben,
talán, tört, sok-foltú dolognak bizonyul.
A leghosszabb nap megfigyelése barátcsuklyás
borulat alatt végződött, lett

mennydörgés, eső és szél, aztán várakozás,
s ejtünk mindent, csak hogy füleljünk egy
remeterigóra, mint szűri tiszta, töredékes,
tétovázó, de a végén

töretlen muzsikáját. Mily forrásból (feljebbről, vagy
belső feltöréssel?) élednek ily összefüggések -
szűkített szekvenciák, oly elengedetten
nem-is-emberiek -, s alig

marad szókészlet rá, a bámulatra, amilyen sok
minden bizonytalan nekünk már e létben, e
tákolt, keserves, sokat foldott,
így-úgy ki is elégítő dologban.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. D.

minimap