Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Coleridge, Samuel Taylor: Love

Coleridge, Samuel Taylor portréja

Love (Angol)

All thoughts, all passions, all delights,

Whatever stirs this mortal frame,

All are but ministers of Love,

And feed his sacred flame.

 

Oft in my waking dreams do I

Live o'er again that happy hour,

When midway on the mount I lay,

Beside the ruined tower.

 

The moonshine, stealing o'er the scene

Had blended with the lights of eve ;

And she was there, my hope, my joy,

My own dear Genevieve !

 

She leant against the arméd man,

The statue of the arméd knight ;

She stood and listened to my lay,

Amid the lingering light.

 

Few sorrows hath she of her own,

My hope ! my joy ! my Genevieve !

She loves me best, whene'er I sing

The songs that make her grieve.

 

I played a soft and doleful air,

I sang an old and moving story--

An old rude song, that suited well

That ruin wild and hoary.

 

She listened with a flitting blush,

With downcast eyes and modest grace ;

For well she know, I could not choose

But gaze upon her face.

 

I told her of the Knight that wore

Upon his shield a burning brand ;

And that for ten long years he wooed

The Lady of the Land.

 

I told her how he pined : and ah !

The deep, the low, the pleading tone

With which I sang another's love,

Interpreted my own.

 

She listened with a flitting blush,

With downcast eyes, and modest grace ;

And she forgave me, that I gazed

Too fondly on her face !

 

But when I told the cruel scorn

That crazed that bold and lovely Knight,

And that he crossed the mountain-woods,

Nor rested day nor night ;

 

That sometimes from the savage den,

And sometimes from the darksome shade,

And sometimes starting up at once

In green and sunny glade,--

 

There came and looked him in the face

An angel beautiful and bright ;

And that he knew it was a Fiend,

This miserable Knight !

 

And that unknowing what he did,

He leaped amid a murderous band,

And saved from outrage worse than death

The Lady of the Land !

 

And how she wept, and clasped his knees ;

And how she tended him in vain--

And ever strove to expiate

The scorn that crazed his brain ;--

 

And that she nursed him in a cave ;

And how his madness went away,

When on the yellow forest-leaves

A dying man he lay ;--

 

His dying words--but when I reached

That tenderest strain of all the ditty,

My faultering voice and pausing harp

Disturbed her soul with pity !

 

All impulses of soul and sense

Had thrilled my guileless Genevieve ;

The music and the doleful tale,

The rich and balmy eve ;

 

And hopes, and fears that kindle hope,

An undistinguishable throng,

And gentle wishes long subdued,

Subdued and cherished long !

 

She wept with pity and delight,

She blushed with love, and virgin-shame ;

And like the murmur of a dream,

I heard her breathe my name.

 

Her bosom heaved--she stepped aside,

As conscious of my look she stepped--

The suddenly, with timorous eye

She fled to me and wept.

 

She half enclosed me with her arms,

She pressed me with a meek embrace ;

And bending back her head, looked up,

And gazed upon my face.

 

'Twas partly love, and partly fear,

And partly 'twas a bashful art,

That I might rather feel, than see,

The swelling of her heart.

 

I calmed her fears, and she was calm,

And told her love with virgin pride ;

And so I won my Genevieve,

My bright and beauteous Bride.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poemhunter.com

Szerelem (Magyar)

Minden gondolat, vágy s gyönyör

s ami e porhüvelyben ég,

szolgaként mind csak szítja a

Szerelem szent tüzét.

 

Merengve, sokszor s boldogan,

átéltem az édes időt,

az órát a hegyoldalon

a torony-rom előtt.

 

Lopózva a színen a Hold

halkúlt az est fényeiben:

s ott volt Genovévám is! ott!

én üdvöm, én szívem!

 

A bajnokhoz, a vén Lovag

kőszobrához támaszkodott:

ott állt, s rám figyelt, míg a fény

tűnt s maradozott.

 

Még alig tudta, mi a bú

- Genovévám, szívem! - alig.

Legjobb öröme, ha dalom

Kiváltja könnyeit.

 

Én szelíd s bánatos zenét

pengettem, balladát daloltam -

és regét, mely jó hátteret

kapott a zord romokban.

 

Futó pír lepte, míg figyelt,

szemét lesütve, kecsesen:

mert jól tudta, hogy szüntelen

arcán csügg a szemem.

 

Elondtam: ez a lovag viselt

pajzsán egy beégetett jelet;

tíz hosszú éve udvarolta volt

tán birtoka hölgye lehet.

 

Elmondtam: mennyi kínja volt,

s óh, a mély és halk hang, melyet

más szerelme csalt ki, saját

szívem tolmácsa lett.

 

Futó pír lepte, míg figyelt,

szemét lesütve, kecsesen,

s megbocsátva, hogy túlmohón

csüggött arcán szemem!

 

De, elmondván a megvetést,

melytől a bátor s szép Lovag

megőrült, úgyhogy nyugovást

nem lelt se éj, se nap:

 

s hogy néha, barlangból, vagy az

erdőből, melyre árny borúl,

vagy zöld s napos tisztáson át

jött és váratlanúl

 

arcába nézett, néha, egy

szép angyal, tündöklő alak,

s hogy azt ördögnek látta a

szerencsétlen Lovag:

 

s hogy, alig tudva, mit csinál,

halálnál rosszabbtól, galád

merénylettől mentette meg

e föld úrasszonyát:

 

s hogy térdét fogva sírt a nő

s hiába hogy becézte - és

akarta: múljék róla az

észbontó megvetés:

 

s barlangban hogy ápolta: és

hogy múlt végül az őrület,

mikor már haldokolt a hős

a rőt avar felett:

 

s hogy végső szava...De, a dal

leggyöngédebb részébe kapva,

tört hangom s a lant szünete

hallgatóm egész fölkavarta!

 

Mint dúlta gyanútlan szívét,

amit lélek érez s a test:

a zene, a komor rege,

a dús, balzsamos est,

 

s remény, s reménygyújtó iszony,

átláthatatlan zűrzavar

s a rég titkolt halk vágy, melyet

elfojtott s rég akart!

 

Sírt, szánakozva s boldogan,

s pirúlt, vágyva s szemérmesen,

s mint álmodott moraj ha szól,

suttogta a nevem,

 

keble zihált, - menni akart,

sejtvén, szememben mi ragyog, -

s egyszerre ijedten felém

repült s felzokogott.

 

A karja félig átölelt,

átölelt karja szelíden, -

fejét hátradobta, s szeme

csüggött a szememen.

 

Szerelem volt ez s félelem

s szégyenkezés egyszerre, hogy

jobban érzem, mint láthatom,

a szíve hogy dobog.

 

Mondtam: Nyugodj meg: s lett nyugodt.

Ajka szűz-büszkén ajkamon!

Genovéva így lett enyém,

tündér menyasszonyom.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://jazsoli5.blogspot.hu

minimap