Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Coleridge, Samuel Taylor: The Nightingale

Coleridge, Samuel Taylor portréja

The Nightingale (Angol)

NO cloud, no relique of the sunken day
Distinguishes the West, no long thin slip
Of sullen light, no obscure trembling hues.
Come, we will rest on this old mossy bridge.
You see the glimmer of the stream beneath,
But hear no murmuring: it flows silently,
O'er its soft bed of verdure. All is still,
A balmy night! and though the stars be dim,
Yet let us think upon the vernal showers
That gladden the green earth, and we shall find
A pleasure in the dimness of the stars.
And hark! the Nightingale begins its song,
'Most musical, most melancholy' bird!
A melancholy bird? Oh idle thought!
In Nature there is nothing melancholy.
But some night-wandering man whose heart was pierced
With the remembrance of a grievous wrong,
Or slow distemper, or neglected love,
(And so, poor wretch! fill'd all things with himself,
And made all gentle sounds tell back the tale
Of his own sorrow) he, and such as he,
First named these notes a melancholy strain:
And many a poet echoes the conceit;
Poet who hath been building up the rhyme
When he had better far have stretched his limbs
Beside a brook in mossy forest-dell,
By sun or moon-light, to the influxes
Of shapes and sounds and shifting elements
Surrendering his whole spirit, of his song
And of his fame forgetful! so his fame
Should share in Nature's immortality,
A venerable thing! and so his song
Should make all Nature lovelier, and itself
Be loved like Nature! But 'twill not be so;
And youths and maidens most poetical,
Who lose the deepening twilights of the spring
In ball-rooms and hot theatres, they still
Full of meek sympathy must heave their sighs
O'er Philomela's pity-pleading strains.
My Friend, and thou, our Sister! we have learnt
A different lore: we may not thus profane
Nature's sweet voices, always full of love
And joyance! 'Tis the merry Nightingale
That crowds, and hurries, and precipitates
With fast thick warble his delicious notes,
As he were fearful that an April night
Would be too short for him to utter forth
His love-chant, and disburthen his full soul
Of all its music!

And I know a grove
Of large extent, hard by a castle huge,
Which the great lord inhabits not; and so
This grove is wild with tangling underwood,
And the trim walks are broken up, and grass,
Thin grass and king-cups grow within the paths.
But never elsewhere in one place I know
So many nightingales; and far and near,
In wood and thicket, over the wide grove,
They answer and provoke each other's songs,
With skirmish and capricious passagings,
And murmurs musical and swift jug jug,
And one low piping sound more sweet than all—
Stirring the air with such an harmony
That should you close your eyes, you might almost
Forget it was not day! On moonlight bushes,
Whose dewy leaflets are but half disclosed,
You may perchance behold them on the twigs,
Their bright, bright eyes, their eyes both bright and full,
Glistening, while many a glow-worm in the shade
Lights up her love-torch.

A most gentle Maid,
Who dwelleth in her hospitable home
Hard by the castle, and at latest eve
(Even like a Lady vowed and dedicate
To something more than Nature in the grove)
Glides through the pathways; she knows all their notes,
That gentle Maid! and oft, a moment's space,
What time the moon was lost behind a cloud,
Hath heard a pause of silence; till the moon
Emerging, hath awakened earth and sky
With one sensation, and those wakeful birds
Have all burst forth in choral minstrelsy,
As if some sudden gale had swept at once
A hundred airy harps! And she hath watched
Many a nightingale perch giddily
On blossomy twig still swinging from the breeze,
And to that motion tune his wanton song
Like tipsy joy that reels with tossing head.

Farewell, O Warbler! till to-morrow eve,
And you, my friends! farewell, a short farewell!
We have been loitering long and pleasantly,
And now for our dear homes.—That strain again!
Full fain it would delay me! My dear babe,
Who, capable of no articulate sound,
Mars all things with his imitative lisp,
How he would place his hand beside his ear,
His little hand, the small forefinger up,
And bid us listen! And I deem it wise
To make him Nature's play-mate. He knows well
The evening-star; and once, when he awoke
In most distressful mood (some inward pain
Had made up that strange thing, an infant's dream),
I hurried with him to our orchard-plot,
And he beheld the moon, and, hushed at once,
Suspends his sobs, and laughs most silently,
While his fair eyes, that swam with undropped tears,
Did glitter in the yellow moon-beam! Well!—
It is a father's tale: But if that Heaven
Should give me life, his childhood shall grow up
Familiar with these songs, that with the night
He may associate joy.—Once more, farewell,
Sweet Nightingale! once more, my friends! farewell.



FeltöltőGóz Adrienn
Az idézet forrásahttps://www.bartleby.com/333/601.html

A csalogány (Magyar)

Nyugatot nem mutatják tűnt nap romjai,
Se felhő, se baljós fény vékony sugara,
Se homályos, remegő színárnyalatok.
Jöjj, emez ódon, mohos hídon pihenünk.
A lenti patak csillogását láthatod,
De moraját nem hallod: csendesen folyik,
Mögötte puha, zöld lombágy. Mind' nesztelen.
Balzsamos éj! s bár halványak a csillagok,
Tavaszi záporokra most hadd gondolunk,
Mik a zöld földnek öröme, és így lelünk
A csillagok homályában is örömet.
És halld! a csalogány elkezdte énekét,
„A legdalosabb, legmélabúsabb madár!"
Madár? És mélabús? Ó, meddő gondolat!
A természetben nincsen semmi mélabú.
De valami éjjeli vándor, akinek
Szívét fájdalmas rossz emléke járta át,
Vagy nehéz lelkibaj, vagy meddő szerelem,
(Szegény ördög, mindenbe önkeservet önt,
És minden gyengéd hangban saját bánata
Meséjét zengeti) tehát ő, s más ilyen
Keresztelte el búsnak ezt a hangzatot:
S nem egy költő szajkóz ily hamis közhelyet;
Poéta, aki összetákolja a verseket,
Ám jobban tenné, ha ledőlne egy patak
Partján, mohás erdei völgy ölén a nap
Vagy holdnak fényénél, átadva szellemét
Formák és hangok, változékony elemek
Özönének, s fütyülne ön-dalára és
Ön-hírnevére! akkor lenne része csak
Az időtlen Természetben, megbecsülést
Ez vívna ki! s így dala a Természetet
Varázsolná kedvesebbé, és önmagát
Épp oly szeretetté, mint az! De nincsen így;
Ifjak s leányok, költészetet kedvelők,
Kik a tavasz sötétülő alkonyait
Báltermekben s színházakban fecsérlik el,
Ők is mély részvéttel telve sóhajtanak
Philoméla esedező dallamain.
Barátom és te, nővérünk, mi más tudást
Tanultunk meg: a természet szólamait
Nem meggyalázni így, mi csordultig szeretet-
És örömteli! Ama boldog csalogány,
Ki finom hangok gyors és dús trilláival
Csak nyüzsög és siet, és sürgölődik itt,
Mintha rettentené, hogy az áprilisi éj
túl rövid lenne őneki, hogy szerelem-
dalát elzengje itt és minden éneke
Telt lelkét öntse ki!

Egy tágas ligetet
Tudok, a közelében óriási vár,
Mit nem lakik nagyúr; ezért ez a liget
Ágas-bogas bozótossal benőtt vadon,
Nyírott sétányai már nincsenek, s a fű,
Gyér fű és gólyahír nő az ösvényeken.
De soha máshol nem láttam én egy helyen
Ilyen sok csalogányt; mindenfelé,
Bozótban, erdőben, széles berek fölött,
Egymás dalára felelve mind dalra hív,
Csatázva, párviadallal szeszélyesen,
Mit kísér dalos suttogás és csattogás,
S egy gyenge, átható hang, mindnél édesebb
Oly harmóniával rezgeti a leget,
Hogy szemlehunyva majdnem elfelejtenéd:
Nem nappal ez! Holdfényes bokrokon,
Miken harmatos levélke félig se nyílt,
Véletlen láthatod meg őket ágakon,
Fényes szemeiket, fénnyel telt szemeket,
Ragyognak ők, s a homályban sok fénybogár
Szerelem-fáklyát gyújt.

Egy szelíd leány,
Ki barátságos házában lakik
A vár közelében, és késő este ő
(Mint úrnő, aki esküt s felajánlást tett
Fensőbbnek, mint a Természet és a liget)
Ösvényeken suhan, minden neszt ismer itt,
Szelíd leány! és gyakran, röpke pillanat,
Mikor a hold egy felhő mögé rejtezett,
Egy elcsendesülést neszelt, míg felkelő
Hold ébresztett fel földet és eget, ami
Egyazon érzület, s az éber madarak
Egész kórusa trubadúrdalra fakadt,
Mintha száz szélhárfán hirtelen fuvalom,
Az suhant volna át! S vigyázta a leány,
Hogyan száll szédítően a sok csalogány
A szellőtől ringó, virágzó ágra le,
S e mozdulatra hangolja buja dalát,
Mint részeg örömet, mi hányódva forog.

Isten veled, madár! holnap estelig,
S istenhozzád, barátaim, búcsúm rövid!
Együtt itt hosszan időztünk és szívesen,
S most drága otthonunkba el. – Megint e dal!
Boldogan marasztaló! Drága gyermekem,
Ki érthető, emberi hangra képtelen,
Utánzó selypítéssel mindent megzavar,
Hogyan tenné a füléhez kezét,
A csöpp kezét, a kis mutatóujja fel,
És csendre intene! S én bölcsnek tartom a
Természet pajtásává tenni őt. Jól ismeri
Az esthajnalcsillagot; egyszer felriadt
Gyötrelmesen (valami lelki fájdalom
Szülte e furcsaságot, álom, gyermeki),
A gyümölcsöskertbe rohantam én vele,
A holdra pillantott s menten lecsendesült,
Nem zokog tovább, csöndesen nevet,
Miközben le nem hullott könnytől szép szeme
A sárga holdsugárban ragyogott! Nos hát! –
Egy apa története ez: De ha a Menny
Adna énnékem életet, gyermekkora
Ilyen dalokkal nőne fel, mint az az éj,
Mi örömmel rokon. – Még egyszer, búcsúzom,
Édes csalogány! barátaim! búcsúzom.



FeltöltőGóz Adrienn
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap