Coleridge, Samuel Taylor: A vén Tengerész regéje IV (The Rhyme of the Ancient Mariner / Part IV Magyar nyelven)

`I fear thee, ancient Mariner!
I fear thy skinny hand!
And thou art long, and lank, and brown,
As is the ribbed sea-sand.

I fear thee and thy glittering eye,
And thy skinny hand, so brown.' - 
"Fear not, fear not, thou Wedding-Guest!
This body dropped not down.

Alone, alone, all, all alone,
Alone on a wide wide sea!
And never a saint took pity on
My soul in agony.

The many men, so beautiful!
And they all dead did lie;
And a thousand thousand slimy things
Lived on; and so did I.

I looked upon the rotting sea,
And drew my eyes away;
I looked upon the rotting deck,
And there the dead men lay.

I looked to heaven, and tried to pray;
But or ever a prayer had gusht,
A wicked whisper came and made
My heart as dry as dust.

I closed my lids, and kept them close,
And the balls like pulses beat;
Forthe sky and the sea, and the sea and the sky,
Lay like a load on my weary eye,
And the dead were at my feet.

The cold sweat melted from their limbs,
Nor rot nor reek did they:
The look with which they looked on me
Had never passed away.

An orphan's curse would drag to hell
A spirit from on high;
But oh! more horrible than that
Is the curse in a dead man's eye!
Seven days, seven nights, I saw that curse,
And yet I could not die.

The moving moon went up the sky,
And no where did abide:
Softly she was going up,
And a star or two beside - 

Her beams bemocked the sultry main,
Like April hoar-frost spread;
But where the ship's huge shadow lay,
The charmed water burnt alway
A still and awful red.

Beyond the shadow of the ship
I watched the water-snakes:
They moved in tracks of shining white,
And when they reared, the elfish light
Fell off in hoary flakes.

Within the shadow of the ship
I watched their rich attire:
Blue, glossy green, and velvet black,
They coiled and swam; and every track
Was a flash of golden fire.

O happy living things! no tongue
Their beauty might declare:
A spring of love gushed from my heart,
And I blessed them unaware:
Sure my kind saint took pity on me,
And I blessed them unaware.

The selfsame moment I could pray;
And from my neck so free
The Albatross fell off, and sank
Like lead into the sea."

"Retteglek én, vén Tengerész,
Téged s eres karod!  
Magas vagy, szikár, és sötét 
Mint felborzolt homok.
 
Rettegem szikrázó szemed,
S karodat, az erest." –
Ne félj, te Nászvendég, ne félj,
Nem halott ez a test.
 
Magam voltam, egyszál magam
A tágas tengeren!     
Sajnálatlan, vigasztalan
A lelki gyötrelem.     
 
Mennyi, mennyi szép szál legény!   
Nincsenek! Mind halott!      
S él nyálkás ronda lény ezer,
És élek én, vagyok.
 
Rothadó tengert bámulok,   
Elfordítom szemem: 
Rothadó fedélzet van itt,
Egy úszó cinterem.   
 
Imát! Az eget bámulom,
De ima nem buzog,
Csak görcsös, rekedt suttogás –
Szívem tapló, homok.
 
Lehúnyva tartottam szemem,
Mint pulzus lüktetett,
Az ég meg a víz meg a víz meg az ég
Miatt ólomsúly ülte rég,
S lábamnál tetemek.
 
Testük csupa veriték, hideg,
Nem oszlik, nem rohad;       
A rámszegzett tekintetük     
Örökre velem marad.
 
Árvának átka lelkeket
Az égből is leránt,
De jaj, sokkal borzalmasabb
Egy holt szemben a vád!
Hét nap, hét éjjel láttam ezt,
S élnem kellett tovább!
 
A Hold, mely folyton költözik
De lakni nem szeret, 
Lassan kúszott az égre fel,   
Egy-két csillag felett –
 
Fénye hőséget gúnyoló
Mint áprilisi dér;
De hol hajóm nagy árnya állt,
Igézett víz izzott tovább,
Vörös – akárha vér.  
 
A hajó árnyékán kivül
Vizikígyók kara;
Nyomukban ragyogott az ár,
S ha felnéztek, varázssugár  
Hullott mint zúzmara.
 
A hajó árnyékában is
Nagy, tarka forgatag:
Kék, türkiz, bársonyfekete,
Siklásuk a vízbe szánt bele
Arany csapásokat.
 
Boldog élők! Szépségüket   
Szó nem írja le, nem!
Szívem kiáradt, s áldtam én 
Őket önkéntelen.      
Védőszentem, meg az könyörült,
S áldék önkéntelen.
 
Szám azonnal imára nyílt,
Nyakamról lezuhant 
Az Albatrosz s mint ón merült
A tengerbe alant.