Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Coleridge, Samuel Taylor: A vén Tengerész regéje V (The Rhyme of the Ancient Mariner / Part V Magyar nyelven)

Coleridge, Samuel Taylor portréja

The Rhyme of the Ancient Mariner / Part V (Angol)

"Oh sleep! it is a gentle thing,
Beloved from pole to pole!
To Mary Queen the praise be given!
She sent the gentle sleep from heaven,
That slid into my soul.

The silly buckets on the deck,
That had so long remained,
I dreamt that they were filled with dew;
And when I awoke, it rained.

My lips were wet, my throat was cold,
My garments all were dank;
Sure I had drunken in my dreams,
And still my body drank.

I moved, and could not feel my limbs:
I was so light -almost
I thought that I had died in sleep,
And was a blessed ghost.

And soon I heard a roaring wind:
It did not come anear;
But with its sound it shook the sails,
That were so thin and sere.

The upper air burst into life!
And a hundred fire-flags sheen,
To and fro they were hurried about!
And to and fro, and in and out,
The wan stars danced between.

And the coming wind did roar more loud,
And the sails did sigh like sedge;
And the rain poured down from one black cloud;
The moon was at its edge.

The thick black cloud was cleft, and still
The moon was at its side:
Like waters shot from some high crag,
The lightning fell with never a jag,
A river steep and wide.

The loud wind never reached the ship,
Yet now the ship moved on!
Beneath the lightning and the moon
The dead men gave a groan.

They groaned, they stirred, they all uprose,
Nor spake, nor moved their eyes;
It had been strange, even in a dream,
To have seen those dead men rise.

The helmsman steered, the ship moved on;
Yet never a breeze up blew;
The mariners all 'gan work the ropes,
Where they were wont to do;
They raised their limbs like lifeless tools - 
We were a ghastly crew.

The body of my brother's son
Stood by me, knee to knee:
The body and I pulled at one rope,
But he said nought to me."

`I fear thee, ancient Mariner!'
"Be calm, thou Wedding-Guest!
'Twas not those souls that fled in pain,
Which to their corses came again,
But a troop of spirits blest:

For when it dawned -they dropped their arms,
And clustered round the mast;
Sweet sounds rose slowly through their mouths,
And from their bodies passed.

Around, around, flew each sweet sound,
Then darted to the sun;
Slowly the sounds came back again,
Now mixed, now one by one.

Sometimes a-dropping from the sky
I heard the skylark sing;
Sometimes all little birds that are,
How they seemed to fill the sea and air
With their sweet jargoning!

And now 'twas like all instruments,
Now like a lonely flute;
And now it is an angel's song,
That makes the heavens be mute.

It ceased; yet still the sails made on
A pleasant noise till noon,
A noise like of a hidden brook
In the leafy month of June,
That to the sleeping woods all night
Singeth a quiet tune.

Till noon we quietly sailed on,
Yet never a breeze did breathe;
Slowly and smoothly went the ship,
Moved onward from beneath.

Under the keel nine fathom deep,
From the land of mist and snow,
The spirit slid: and it was he
That made the ship to go.
The sails at noon left off their tune,
And the ship stood still also.

The sun, right up above the mast,
Had fixed her to the ocean:
But in a minute she 'gan stir,
With a short uneasy motion - 
Backwards and forwards half her length
With a short uneasy motion.

Then like a pawing horse let go,
She made a sudden bound:
It flung the blood into my head,
And I fell down in a swound.

How long in that same fit I lay,
I have not to declare;
But ere my living life returned,
I heard and in my soul discerned
Two voices in the air.

`Is it he?' quoth one, `Is this the man?
By him who died on cross,
With his cruel bow he laid full low
The harmless Albatross.

The spirit who bideth by himself
In the land of mist and snow,
He loved the bird that loved the man
Who shot him with his bow.'

The other was a softer voice,
As soft as honey-dew:
Quoth he, `The man hath penance done,
And penance more will do.'



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.wonko.info/albatross/default.htm

A vén Tengerész regéje V (Magyar)

Aludni! Ó, mi drága szó
Észak- s Délsark között!
Áldott a Szűz és szent neve,
Az álom tőle küldve le,
Mi lelkembe szökött.
 
Bamba hordók fedélzeten.   
Régóta üresek.          
Álmodtam azokba harmatot,
Felébredtem – esett! 
 
Nedves ajak, hideg torok,
És csurom víz ruhák:
Alva teleittam magam,
Testem ivott tovább.
 
Járok, nem érzem tagjaim,
A súlyom elhagyott.
Tán álmomban meghaltam és
Most kísértet vagyok?
 
Bőgő vihar hallik hamar,
S bár nem jön közelebb,
Hangjától nyűtt vitorla ráng,
Száz Naptól égetett. 
 
A felső lég életre kelt!
Száz tűz-zászló lobog,
Keringenek körös-körül!
Körös-körül, kívül-belül,
Köztük kis csillagok.
 
A szél közeleg s hangosbodik,
Vitorla suhog, szava sás,
Záport fekete felleg önt,
Peremén Hold-villanás.
 
Felleg hasad, Hold-fény marad
Ugyanott, ugyanolyan;
Mint vízesés zuhog alant,
Villám csapdos cikkcakktalan –
Függőleges folyam.
 
A szél süvölt, hajót nem ér,   
Az mégis futva fut!   
Villám alatt, Hold-fény alatt 
Halottak hangja zúg. 
 
Mind zúg, mind moccan s talpra áll
Szótlan, szemük merev;
Álmodban is szokatlan ez:
Álló, holt emberek.
 
A kormányos hajót vezet
Mely szélcsendben halad;
A matróznép kötélnek áll –
Csupa gép-mozdulat –
Mint élettelen eszközök.
Vérfagyasztó csapat!
 
Egy hulla, fivérem fia,
Mellém állt szorosan;
Húzza velem kötelemet,
De ajka szótalan.
 
"Félek tőled, vén Tengerész!"
Nászvendég, ne remegj,
Nem a kilehelt lelkeik
Bújtak a testükbe megint,
Hanem angyalsereg.  
 
Mert hajnaltájt a munka leállt,
Árbochoz gyűlt a raj;
Ajkukról édes dal fakadt,
Testükből drága dal.
 
Száz csengő hang zeng mint harang,
S táncol a Nap körül;
Lassan leszállnak újra mind,
Együtt vagy egyedül.
 
Hol égből hullni hallani
Pacsirtaéneket;
Hol szinte minden kismadár
Csivitelése összeáll,
S töltöz tengert-leget!
 
Hol mint óriás zenekar,
Hol mint fuvolaszó.
Hol mint egy angyal éneke,
Egeket némitó.
 
Elzeng; de a vitorla-sor
Még délig zöngicsélt,
Mint egy vidám búvópatak
S a júniusi lég,
Ha járja csendes dallama
Alvó erdők ölét.
 
Délig haladtunk csendesen,
Pedig szellő sehol;
Lassan, símán siklott a hajó
Előre egyre, jól.
 
Onnan, hol jég és hó a föld,
Kilenc öl mélyen alant
Kisért a szellem; ő tevé,
Hogy a hajó haladt.   
Délben elhal a vitorla-dal
Hajónk is elakad.       
 
A Nap szegzé a vízhez azt:   
Állt az árboc fölött.
Egy perc, s moccant hajónk megint,
De kínnal döcögött:
Fél hajóhossz oda-vissza –
Kínosan döcögött.
 
Majd mint a ló ágaskodó,
Meglódult hirtelen.
A vérem fejembe tolult
Mind, hanyatt-estemen.
 
Nem t'om, meddig hevertem ott
Élet s halál között.     
Míg vissza nem tért életem,  
Hallám: két hang szól odafenn,
Szelve a levegőt.      
 
Egyik: "Hitemre, s arra is,    
Ki megfeszíttetett,   
E nemtelen egy bűntelen      
Madarat leteritett.    
 
A szellem, kit fél és ural
A köd-és jégvilág,    
Szerette a madarat, mely szerette azt,
Ki belelőtte nyilát."  
 
A másik hang lágy és szelid,
Selymes, akár a méz.
Szól: "Ez az ember vezekelt,
S fog vezekelni még."



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaI. E.

minimap