Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Coleridge, Samuel Taylor: Ének a vén tengerészről / Ötödik rész (The Rhyme of the Ancient Mariner / Part V Magyar nyelven)

Coleridge, Samuel Taylor portréja

The Rhyme of the Ancient Mariner / Part V (Angol)

"Oh sleep! it is a gentle thing,
Beloved from pole to pole!
To Mary Queen the praise be given!
She sent the gentle sleep from heaven,
That slid into my soul.

The silly buckets on the deck,
That had so long remained,
I dreamt that they were filled with dew;
And when I awoke, it rained.

My lips were wet, my throat was cold,
My garments all were dank;
Sure I had drunken in my dreams,
And still my body drank.

I moved, and could not feel my limbs:
I was so light -almost
I thought that I had died in sleep,
And was a blessed ghost.

And soon I heard a roaring wind:
It did not come anear;
But with its sound it shook the sails,
That were so thin and sere.

The upper air burst into life!
And a hundred fire-flags sheen,
To and fro they were hurried about!
And to and fro, and in and out,
The wan stars danced between.

And the coming wind did roar more loud,
And the sails did sigh like sedge;
And the rain poured down from one black cloud;
The moon was at its edge.

The thick black cloud was cleft, and still
The moon was at its side:
Like waters shot from some high crag,
The lightning fell with never a jag,
A river steep and wide.

The loud wind never reached the ship,
Yet now the ship moved on!
Beneath the lightning and the moon
The dead men gave a groan.

They groaned, they stirred, they all uprose,
Nor spake, nor moved their eyes;
It had been strange, even in a dream,
To have seen those dead men rise.

The helmsman steered, the ship moved on;
Yet never a breeze up blew;
The mariners all 'gan work the ropes,
Where they were wont to do;
They raised their limbs like lifeless tools - 
We were a ghastly crew.

The body of my brother's son
Stood by me, knee to knee:
The body and I pulled at one rope,
But he said nought to me."

`I fear thee, ancient Mariner!'
"Be calm, thou Wedding-Guest!
'Twas not those souls that fled in pain,
Which to their corses came again,
But a troop of spirits blest:

For when it dawned -they dropped their arms,
And clustered round the mast;
Sweet sounds rose slowly through their mouths,
And from their bodies passed.

Around, around, flew each sweet sound,
Then darted to the sun;
Slowly the sounds came back again,
Now mixed, now one by one.

Sometimes a-dropping from the sky
I heard the skylark sing;
Sometimes all little birds that are,
How they seemed to fill the sea and air
With their sweet jargoning!

And now 'twas like all instruments,
Now like a lonely flute;
And now it is an angel's song,
That makes the heavens be mute.

It ceased; yet still the sails made on
A pleasant noise till noon,
A noise like of a hidden brook
In the leafy month of June,
That to the sleeping woods all night
Singeth a quiet tune.

Till noon we quietly sailed on,
Yet never a breeze did breathe;
Slowly and smoothly went the ship,
Moved onward from beneath.

Under the keel nine fathom deep,
From the land of mist and snow,
The spirit slid: and it was he
That made the ship to go.
The sails at noon left off their tune,
And the ship stood still also.

The sun, right up above the mast,
Had fixed her to the ocean:
But in a minute she 'gan stir,
With a short uneasy motion - 
Backwards and forwards half her length
With a short uneasy motion.

Then like a pawing horse let go,
She made a sudden bound:
It flung the blood into my head,
And I fell down in a swound.

How long in that same fit I lay,
I have not to declare;
But ere my living life returned,
I heard and in my soul discerned
Two voices in the air.

`Is it he?' quoth one, `Is this the man?
By him who died on cross,
With his cruel bow he laid full low
The harmless Albatross.

The spirit who bideth by himself
In the land of mist and snow,
He loved the bird that loved the man
Who shot him with his bow.'

The other was a softer voice,
As soft as honey-dew:
Quoth he, `The man hath penance done,
And penance more will do.'



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.wonko.info/albatross/default.htm

Ének a vén tengerészről / Ötödik rész (Magyar)

Óh álom, akit mindenki áld
Észak és Dél között!
Hozsánna, hozsánna Máriának! -:
Ő küldte az álmot, mely kifáradt
lelkembe költözött!

Álmomban víz töltötte meg
a fedélzetre kirakott
sok bamba vödört; s mikorra fel
ébredtem: eső zuhogott.

Torkom s ajakam lehült, ruhám
nyirkos lett. Minden izig
betölté lelkemet álma; most
- gondoltam - a test iszik.

Nyújtóztam: tagjaim oly üdék,
mintha álmomban el-
haltam volna, s mint üdvözült
ébredtem volna fel.

És nemsokára jött a szél,
nyargalva zugott, fütyűlt
s mellével a csüggedt, roskatag
vitorláknak feszült.

Életbe hasadt az ég; ezer
tűzlobogó ragyogott
hányódva föl-le, ide-oda -
s köztük vadúl táncoltak a
hunyorgó csillagok.

Bőgött a szél; mint gyenge nád
sziszegtek a kötelek;
vak felleg záporozott le ránk
(élén a Hold lebegett).

Szétnyílt a felhőkárpit; a Hold
most oldalán haladt;
s mint bércről zengve zuhogó
patak: hullott a sok suhogó,
meredek villám-szalag.

A szél nem érte el, hajónk
mégis tovább futott;
s a holdfényben egyszerre föl-
nyögött a sok halott.

Nyögött, mozgott, és mind felállt
- szemük némán figyelt -
álomnak is fura volna, hogy a
sok test életre kelt.

Kormány iránt suhant a hajó,
bár nem volt csöpp szele sem;
a hajósnép mászkált, mint azelőtt,
s tett-vett a fedélezeten;
de karjuk, mint gép karja járt,
lassan, kísértetesen.

Mellettem öcsém halott fia állt
és térdünk összehajolt:
a halott s én húztunk egy kötelet,
de ő egy szót se szólt.

,Félek tőled, vén Tengerész!'
Ne félj, fiam!... Nem a meg-
halt lelkek tértek vissza, - nem!
Nem lelkek voltak azok, hanem
üdvözült szellemek:

mert hajnalra karjuk lehullt
s a fő-árbóc körűl
dalba kezdtek, mely zengve szállt
ki ajkaik közűl.

Minden hang körbe-körbe szállt
s a Nap felé lövellt,
és újra visszatért, - egyedűl,
vagy a többivel egybe kelt.

Majd mint ha az égből hull alá
a pacsirta éneke,
majd mintha minden kis madár
dalolna: visszhangzott az ár,
a zengő, szent zene.

Majd mint zenekar, - utána mint
magányos fuvola,
mint angyali kardal... S néma lett
ég s tenger távola.

Megszünt; de vitorláink tovább
zsongták délig a dalt:
mint titkos csermely a lombruhás
június-éjszaka halk
és álmodó erdőin át
sző elhaló morajt.

Délig vitorláztunk; de szél
nem fújt, nem vitt odább:
lágyan, simán siklott a hajó,
alulról hajtva tovább.

Ködországból kilenc nagy öl
mélységben úszva szállt
velünk a Szellem, és hajónk
fölötte útat talált;
- délben megszünt a vitorla-dal, és
a hajó lassan megállt.

Tengerre szegezte árbocunk
a Nap: ép rajta ringott;
de rögtön megreccsent a hajó
s durván, röviden megingott;
élhossza előre-hátra dült
s durván zökkenve megingott.

Majd mint eleresztett, vad paripa,
felszökkent könnyedén:
arcomba dobta a vért e lökés
s ájultan estem el én.

Hogy mily soká hevertem így,
nem tudom; vissza se tért
még öntudatom: s testem fölött
- hallottam - két hang röpködött
s egymáshoz így beszélt:

,Ez az?' - kérdezte az egyik - ,Ez az?
Krisztusra! megismerem őt,
akinek nyila kegyetlenül a
szent Albatroszra lőtt.

A Szellem, aki egyedül lakik a
Sarkon, szerette az
emberszerető madarat, kit ő
megölt, a gonosz nyilas!'

A másik hang lágyabb, szelidebb
s édes volt, mint a méz:
«Már érte elég s még éri elég
bűnbánat s bünhödés».



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://epa.oszk.hu/00000/00022/00281/08449.htm

minimap