Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Collins, Billy: Aristotle

Collins, Billy portréja

Aristotle (Angol)

This is the beginning.
Almost anything can happen.
This is where you find
the creation of light, a fish wriggling onto land,
the first word of Paradise Lost on an empty page.
Think of an egg, the letter A,
a woman ironing on a bare stage
as the heavy curtain rises.
This is the very beginning.
The first-person narrator introduces himself,
tells us about his lineage.
The mezzo-soprano stands in the wings.
Here the climbers are studying a map
or pulling on their long woolen socks.
This is early on, years before the Ark, dawn.
The profile of an animal is being smeared
on the wall of a cave,
and you have not yet learned to crawl.
This is the opening, the gambit,
a pawn moving forward an inch.
This is your first night with her,
your first night without her.
This is the first part
where the wheels begin to turn,
where the elevator begins its ascent,
before the doors lurch apart.

This is the middle.
Things have had time to get complicated,
messy, really. Nothing is simple anymore.
Cities have sprouted up along the rivers
teeming with people at cross-purposes—
a million schemes, a million wild looks.
Disappointment unshoulders his knapsack
here and pitches his ragged tent.
This is the sticky part where the plot congeals,
where the action suddenly reverses
or swerves off in an outrageous direction.
Here the narrator devotes a long paragraph
to why Miriam does not want Edward's child.
Someone hides a letter under a pillow.
Here the aria rises to a pitch,
a song of betrayal, salted with revenge.
And the climbing party is stuck on a ledge
halfway up the mountain.
This is the bridge, the painful modulation.
This is the thick of things.
So much is crowded into the middle—
the guitars of Spain, piles of ripe avocados,
Russian uniforms, noisy parties,
lakeside kisses, arguments heard through a wall—
too much to name, too much to think about.

And this is the end,
the car running out of road,
the river losing its name in an ocean,
the long nose of the photographed horse
touching the white electronic line.
This is the colophon, the last elephant in the parade,
the empty wheelchair,
and pigeons floating down in the evening.
Here the stage is littered with bodies,
the narrator leads the characters to their cells,
and the climbers are in their graves.
It is me hitting the period
and you closing the book.
It is Sylvia Plath in the kitchen
and St. Clement with an anchor around his neck.
This is the final bit
thinning away to nothing.
This is the end, according to Aristotle,
what we have all been waiting for,
what everything comes down to,
the destination we cannot help imagining,
a streak of light in the sky,
a hat on a peg, and outside the cabin, falling leaves



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryfoundation.org

Arisztotelész (Magyar)

Ez itt a kezdet.
Szinte bármi megtörténhet.
Itt találod
a fény teremtését, az első szárazföldre tekergőző halat,
az Elveszett paradicsom első szavát egy üres lapon.
Gondolj egy tojásra, az A betűre,
egy nőre, aki vasal az üres színpadon,
amikor felgördül a súlyos függöny.
Ez a tényleges kezdet.
Az elsőszemélyű elbeszélő bemutatja magát,
felvázolja családfáját.
A mezzoszoprán szárnyakkal áll.
Itt a hegymászók egy térképet tanulmányoznak,
vagy épp hosszú gyapjú zoknijaikat igazgatják.
Ez még korán van, évekkel a Bárka előtt, hajnal.
Egy állat körvonalait maszatolják
egy barlang falára,
és még nem tanultál meg mászni.
Ez a nyitány, a kezdőlépés,
a paraszt egy mezőt mozdul előre.
Ez az első éjszakád vele,
az első éjszaka nélküle.
Ez az első rész,
amikor a kerekek elkezdenek fordulni,
amikor a liftek felemelkednek,
mielőtt az ajtók kivágódnak.

Ez a közepe.
A dolgoknak volt ideje összekuszálódni,
csúnyán, nagyon. Semmi sem egyszerű már.
Városok burjánzottak elő a folyók mentén
érdekkülönbségekkel teli emberek áradatával –
millió séma, millió vad tekintet.
A csalódottság itt ledobja hátizsákját,
és felveri ócska sátrát.
Ez a kellemetlen rész, ahol a cselekmény összegabalyodik,
ahol a történés hirtelen visszájára fordul,
vagy egy lehetetlen irányban halad tovább.
Itt a mesélő egy bekezdést szentel annak,
hogy miért nem akarja Miriam Edward gyerekét.
Valaki elrejt egy levelet a párna alatt.
Itt az ária csúcspontjára hág,
árulás dala, bosszúval fűszerezve.
És a hegymászó-csoport egy sziklaperemen ragad
félúton a hegyre fel.
Ez itt a híd. A fájdalmas moduláció.
Ez a dolgok veleje.
Annyi minden sűrűsödik itt –
Spanyolország gitárjai, érett avokadókupacok,
orosz egyenruhák, lármás mulatságok,
partmenti csókok, a falon át hallott veszekedések –
túl sok felsorolni, túl sok felidézni.

És ez itt a vég,
az útról leszaladó kocsi,
a tengerbe ömlő, nevét elveszítő folyó,
a lefényképezett ló hosszú pofája
a fehér áramos vonalat érintve.
Ez a kolofon, az utolsó elefánt a felvonulásban,
az üres tolószék,
és az este repdeső galambok.
Itt a színpad teli van szemetelve hullákkal,
az elbeszélő celláikba vezeti szereplőit,
és a hegymászók sírjaikban fekszenek.
Ez itt, amikor szünetet ütök,
és amikor becsukod a könyvet.
Ez itt Sylvia Plath a konyhában
és Szent Kelemen horgonnyal a nyakában.
Ez a végső rész,
ami semmivé vékonyodik.
Ez a vég, Arisztotelész szerint,
amire mindannyian vártunk,
amiről minden szól,
az úti cél, amiről sosem tudunk megfeledkezni,
egy fénysugár az égbolton,
egy kalap az akasztón, és a fülkén kívül, hulló levelek.
 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.paholyonline.hu

Kapcsolódó videók


minimap