Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Creeley, Robert: The Door

Creeley, Robert portréja

The Door (Angol)

It is hard going to the door

cut so small in the wall where

the vision which echoes loneliness  

brings a scent of wild flowers in a wood.

 

What I understood, I understand.

My mind is sometime torment,  

sometimes good and filled with livelihood,  

and feels the ground.

 

But I see the door,

and knew the wall, and wanted the wood,  

and would get there if I could

with my feet and hands and mind.

 

Lady, do not banish me  

for digressions. My nature  

is a quagmire of unresolved  

confessions. Lady, I follow.

 

I walked away from myself,

I left the room, I found the garden,

I knew the woman

in it, together we lay down.

 

Dead night remembers. In December  

we change, not multiplied but dispersed,  

sneaked out of childhood,

the ritual of dismemberment.

 

Mighty magic is a mother,

in her there is another issue

of fixture, repeated form, the race renewal,  

the charge of the command.

 

The garden echoes across the room.  

It is fixed in the wall like a mirror  

that faces a window behind you  

and reflects the shadows.

 

May I go now?

Am I allowed to bow myself down

in the ridiculous posture of renewal,

of the insistence of which I am the virtue?

 

Nothing for You is untoward.  

Inside You would also be tall,  

more tall, more beautiful.

Come toward me from the wall, I want to be with You.

 

So I screamed to You,

who hears as the wind, and changes  

multiply, invariably,

changes in the mind.

 

Running to the door, I ran down

as a clock runs down. Walked backwards,  

stumbled, sat down

hard on the floor near the wall.

 

Where were You.

How absurd, how vicious.

There is nothing to do but get up.

My knees were iron, I rusted in worship, of You.

 

For that one sings, one

writes the spring poem, one goes on walking.  

The Lady has always moved to the next town  

and you stumble on after Her.

 

The door in the wall leads to the garden  

where in the sunlight sit

the Graces in long Victorian dresses,  

of which my grandmother had spoken.

 

History sings in their faces.

They are young, they are obtainable,  

and you follow after them also

in the service of God and Truth.

 

But the Lady is indefinable,  

she will be the door in the wall  

to the garden in sunlight.  

I will go on talking forever.

 

I will never get there.

Oh Lady, remember me

who in Your service grows older  

not wiser, no more than before.

 

How can I die alone.

Where will I be then who am now alone,  

what groans so pathetically

in this room where I am alone?

 

I will go to the garden.

I will be a romantic. I will sell  

myself in hell,

in heaven also I will be.

 

In my mind I see the door,

I see the sunlight before me across the floor  

beckon to me, as the Lady’s skirt

moves small beyond it.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryfoundation.org

Az ajtó (Magyar)

Az ajtóhoz menni nehéz,

oly szűkre van vájva a falba, hol

a magányt visszhangzó látomás

erdei vadvirág illatát hozza.

 

Értem még, amit megértettem.

Gyötrődik néha a lelkem,

néha jó és csupa elevenség

és érzi a földet.

 

De látom az ajtót,

s kell az erdő s a falat ismerem rég,

ha tudnék odamennék

lábbal és kézzel és ésszel.

 

Hölgyem, e csapongásért

ne száműzz. Tétova

vallomások mocsara

a lényem. Követlek, Hölgyem.

 

Elsétáltam magamtól,

ki a szobából, megleltem a kertet,

ismertem benne

a nőt, együtt lefekszünk.

 

Holt éj emlékszik. Változunk

decemberben: nem sokasodva,

szétszórtan kúsztunk ki gyerekkorunkból,

megcsonkítás rítusa.

 

Pompás varázslat egy anya,

benne másfajta rögzítettség,

ismételt forma, falmegújítás,

a parancsnoklás terhe.

 

Visszhangzik a szobában a kert.

A falon függ mint tükör,

mely mögötted az ablakra néz

s visszaveri az árnyakat.

 

Most szabad?

Legörnyedhetek a megújítás

nevetséges pózába,

amelyhez erényből ragaszkodom?

 

Számodra semmi sem alkalmatlan.

Belül is nagyszerű volnál,

nagyszerű, gyönyörű.

Jöjj felém a faltól, hogy veled lehessek.

 

Ezt sikoltottam neked neked,

ki szélként hallasz, s a változások

sokasodnak változatlan,

a lélek változásai.

 

Az ajtóhoz rohantam, megálltam,

mint egy óra. Botladozva

bokáztam vissza, leültem

keservesen a padlóra a falnál.

 

Hol voltál.

Mily képtelen, mily galád

Mi mást tehetnék, felkelek.

Térdem sas volt, berozsdásodott, úgy imádtalak.

 

Mert ez énekel, az

megírja a tavaszi ódát, amaz sétál.

A Hölgy folyvást a szomszéd városba költözik,

s te utána támolyogsz.

 

A falbeli ajtó a kertbe visz,

hol hosszú viktoriánus ruhákban

ülnek a napon a Gráciák,

akikről nagyanyám beszélt.

 

Arcukon a történelem dalol.

Fiatalok és elérhetők

s te is követed őket

Isten és igazság szolgálatában.

 

De a Hölgy meghatározhatatlan,

ő lesz a napfényes kertbe

nyíló ajtó a falban.

Megindulok beszélve örökkön.

 

Sosem érek oda.

Ó, Hölgyem, emlékezz rám,

szolgálatodban, akárcsak régen,

vénülök, de nem okoskodom.

 

Hogy halhatnék meg egyedül.

Hol leszek akkor ha most egyedül,

mily nyöszörög oly szánalmasan

e szobában, hol várok egyedül?

 

A kertbe akarok menni.

Romantikus akarok lenni.

Eladom magam a pokolban,

a mennybe is eljutok.

 

Lelkemmel látom ajtóm,

látom a napfényt előttem a padlón

int nekem, amint a Hölgy szoknyája

meglibben mögötte.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.szerelmesversek.hu

minimap