Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Crowe, Thomas Rain: A szótolvaj (The Thief of Words Magyar nyelven)

Crowe, Thomas Rain portréja
Dabi István portréja

Vissza a fordító lapjára

The Thief of Words (Angol)

“I am always hunting words.

Tracking them down.

I steal them from wherever

I find them. Yes, I am a thief of words.”

Eduardo Galeano

 

Somewhere

there is an old man or woman

who sits in a field

or at a table

and thinks original thoughts.

The thoughts they think

are heard by someone

who is also in the field or

at the other end of the table

which is long and out of sight.

The original thoughts go in the ear

of the one listening and are taken home.

Stolen, like the slight-of-hand of ears.

 

The next day the thief tells what he has heard

to this friend who is a sweeper of streets.

The sweeper pretends not to notice

or hear

the words as they fall from the mouth of the friend talking,

but takes them home with him

where they enhance his sleep.

In his dreams he passes the oracle on

to a mermaid to whom he is making love,

who the next day passes it on

in the sound of wind and waves

to Hemingway’s old man out alone in his boat.

Hemingway’s old man thinks he is hearing

voices of angels and

writes down the liturgy

the moment he gets home on an old paper sack, and

he tells his wife who works for

the parson scrubbing the rectory floors.

The parson hears her singing

what sound like sacred hymns that

have been set to the music of her voice

and he takes them from her lips and

slips them into the sermon he

has been trying to write all day.

 

On Sunday, the original words are

heard by every Lutheran in town

and are taken home and repeated

at dinner to a thousand children.

One of the children hears this

and takes one of the words she likes

and begins writing a poem.

It is a poem about the thing

about speech that is almost as good

as silence, and so said.

It is a poem about the moon.

It is a poem about love.

She thinks she is thinking these

things for the first time.

And she is excited by the

sound of her pen on the white page.

The next day the young poet

gives her poem to her boyfriend

who reads it and later throws it away.

His father, the sheriff, finds the

poem on the piece of paper in the trash.

He thinks it is subversive

and written by an enemy of the State.

The poet’s name is on the paper

and the next day soldiers go to her house,

arrest her, and take her to jail.

 

In her trial, she is accused of

stealing original thoughts from

the old man or woman in the field

or at the long table in town.

The girl tells the judge the truth

and pleads her case eloquently

as only a poet could. But it does no good.

The judge cannot believe that

a young girl could have thought up

these precious words by herself

and finds her guilty of

“stealing words.”

She is sent back to jail

where she is sentenced to

life in prison, and to

the dreary work of editing the truth

from the Book of Laws.

 

This is how the story ends:

The girl will die an old woman

writing love poems in the blank pages

at the end of the books she is

working on for the judge.

A hundred years later

someone somewhere

will find the writing in the back of the books.

Will collect all the poems scribbled

on all those brown pages,

and sell them to a publisher

as an original book of poems.

All the old books on law

missing the truth

will be burned and

the published poet will travel

around the country reading her poems

to large cheering crowds.

The critics will call her “a genius.”

And rich young men will send her flowers.

This story will be repeated

over and over

for a thousand years.

A handful of poets

made immortal in print, or

as the singers of songs.

Writing the same lines.

All originals.

Convicted felons.

Poets.

The thieves of words.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.pisgahreview.com/?p=39

A szótolvaj (Magyar)

„Én mindig szavakra vadászom,

Nyomon követve őket,

Akárhol is bukkanok rájuk, elkapom őket,

Igen, Szótolvaj vagyok.”

Eduardo Galeano

 

Van

valahol egy öreg férfi vagy nő

a szabadban ül

vagy egy asztalnál

és eredeti gondolatokat sző.

Az ő kigondolt gondolatait

meghallja valaki,

aki szintén a szabadban ül

vagy a hosszú asztal másik végén,

amit már látni sem lehet.

Az eredeti gondolatok az egyik hallgató

fülébe kúsznak hazaviszi azokat.

A fül-bűvészmutatvánnyal elcsórtakat.

 

Másnap a tolvaj elmeséli a hallottakat

a barátjának, az utcaseprőnek.

Az utcaseprő úgy tesz, mintha észre sem venné

vagy nem hallaná

a szavakat, amik a barátja ajkáról

hullanak, de magával viszi haza,

hol mélyebben alszik el tőlük.

Álmában tovább adja a jóslatot

egy sellőnek, akivel szeretkezik,

aki másnap a szél és a hullámok

hátán továbbítja Hemingway

öreg halászának, ki egyedül ül a csónakban.

Hemingway öreg halásza azt hiszi, hogy az angyalok

hangját hallja, és

feljegyzi a liturgiát,

mihelyt hazaér, egy vén papír zacskóra

és elmeséli a feleségének, aki a plébánosnál

a parókia padlóját súrolja.

A plébános hallja, amint énekel,

ami szent himnusznak hangzik,

hozzá a nő hangja a zene,

és a pap leveszi az ajkáról, majd

beleszövi a prédikációba, mit megírni

próbál minden nap.

Vasárnap meghallja az eredeti szavakat

a város összes lutheránusa

és hazaviszik s elismétlik azokat

ebédkor ezernyi gyereknek.

Egy kislány meghallja

(mert a többiek nem hallgatják),

és kiragad egy neki tetsző szót,

és verset kezd írni.

Ez vers egy valamiről,

a beszédről, ami majdnem olyan jó,

mint a csend, amint beszélik.

Ez vers a holdról

és a sötét oldaláról, amit senki sem lát.

Ez vers a szerelemről.

Azt gondolja, hogy ő az első,

aki mindezt kigondolja.

És lelkesíti a tollhegy

sercegése a fehér papíron.

Másnap az ifjú költőnő

a barátjának adja a verset,

aki elolvasván, kidobja azt.

Az apja, a sheriff, megtalálja

a szemétben a lapot és elolvassa.

Felforgató gondolatnak véli,

mit az Államok ellensége írt.

A költő neve ott van a papíron,

és másnap katonák mennek érte,

letartóztatják és börtönbe vetik.

 

Ellene az a vád, hogy

eredeti gondolatokat lopott

az öreg férfitől vagy nőtől a szabadban

vagy a városban a hosszú asztal mellett.

A lány elmondja a bírónak az igazat,

és oly ékesszólóan írja le az esetet,

ahogyan csak egy költő képes.

De ennek sem lett jó vége.

A bíró nem tudja elhinni, hogy

egy fiatal lány egymaga

ily értékes gondolatokra lenne képes,

és vétkesnek találja őt

„szólopás”-ban.

Visszavezetik, és életfogytiglani

börtönbüntetésre ítélik és arra

az örömtelen munkára, hogy halássza ki

az igazságot a Törvénykönyvből.

 

És íme a történet vége:

Meghal a leány egy öregasszony

aki szerelmes verseket írt az üres lapokra

a könyvek végén, amiket a bíró

számára dolgozott át.

Száz év múlva

valaki valahol

megtalálja, amit a könyvek végére írtak.

Egybegyűjti az azokra a barna lapokra

felfirkált összes költeményt

és eladja egy kiadónak,

mint egy eredeti verseskötetet.

Az igazságtól megfosztott

minden törvénykönyvet

elégetnek, és

a költőnő, akit publikálnak,

az országot járva felolvasásokat tart

az őt éljenző tömegeknek.

A kritikusok „Zseni” mondják róla.

Gazdag ifjak virágot küldözgetnek neki.

És ez a történet ismétlődik

újra meg újra

ezer éven át.

Egy maréknyi költő

halhatatlanná vált nyomtatásban, vagy

énekesként  az énekével:

ugyanazokkal a szavakkal.

Mind eredeti.

Elítélt gonosztevők.

Költők.

Szótolvajok.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

minimap