Day Lewis, Cecil: Az óvóhelyen (In the shelter Magyar nyelven)

In a shelter one night, when death was taking the air

Outside, I saw her, seated apart – a child

Nursing her doll to one man's vision enisled

With radiance which might have shamed even death to its lair.

Then I thought of our Christmas roses again, those dark

Lanterns comforting us a winter through

With the same dusky flush, the same bold spark

Of confidence, O sheltering child, as you.

Genius could never paint the maternal pose

More deftly than accident had roughed it there,

Setting amidst our terrors, against the glare

Of unshaded bulbs and whitewashed brick, that rose.

Instinct was hers, and an earthquake hour revealed it

In flesh – the meek-laid lashes, the glint in the eye

Defying wrath and reason, the arms that shielded

A plaster doll from an erupting sky.

No argument for living could well sustain

These ills: it needs a faithful eye, to have seen all

Love in the droop of a lash and tell it eternal

By one pure bead of its dew-dissolving chain.

Dear sheltering child, if again misgivings grieve me

That love is only a respite, an opal bloom

Upon our snow-set fields, come back to revive me

Cradling your spark through blizzard, drift and tomb.

Egy óvóhelyen, éjjel, mikor odakint halál uralkodott

a levegőben, félrevonulva egy kisgyermeket figyeltem,

ki bábuját dajkálta emberi tekintettől elszigetelten,

oly sugárzásban, melytől a halál is barlangjába visszasompolyog.

S otthoni hunyorunk virágaira gondoltam, e sötét

lámpákra, melyek ugyanily borongós pírral bátorítanak

minket télidőn, a vakmerő bizalom ugyane szép

szikrájával, mint – óvóhelyi gyermek ! – te magad.

Lángész se festheti szebben az anya pózát,

mint ahogy a véletlen fölvázolta e helyen,

mikor félelmeink közé, a meszelt fal és a meztelen

villanykörték ragyogásába ültette ezt a rózsát.

Őbenne ösztön működött, s egy földrengéses óra

testesítette meg azt a szelíd pillákban, a szemnek

dühhel s ésszel dacoló fényében, és a karban, mely óva

takart egy gipszbabát vulkánkitörése elől a mennynek.

Az élet semmiféle érve sem igazolhatja a gazságokat

sokáig: de hinni tudó szem kell, hogy fölfedezze

a lesütött pillákban a szeretetet, és halhatatlannak nevezze

harmatoszlató láncának egy tiszta gyöngyszeme miatt.

Drága óvóhelyi gyermek, ha majd megint kétség gyötör,

hogy a szeretet haladék csak, ó hótakarta rónaság

opálvirága, gyere vissza, s bátoríts újra föl,

szikrádat élesztgetve hóviharon, jégzajláson és síron át.