Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2019-ben Fehér Illés!
Hírek

Donne, John: Búcsúzás: megtiltva bánatot (A Valediction Forbidding Mourning Magyar nyelven)

Donne, John portréja

A Valediction Forbidding Mourning (Angol)

As virtuous men pass mildly away,

And whisper to their souls to go,

Whilst some of their sad friends do say,

"Now his breath goes," and some say, "No."

 

So let us melt, and make no noise,

No tear-floods, nor sigh-tempests move ;

'Twere profanation of our joys

To tell the laity our love.

 

Moving of th' earth brings harms and fears ;

Men reckon what it did, and meant ;

But trepidation of the spheres,

Though greater far, is innocent.

 

Dull sublunary lovers' love

—Whose soul is sense—cannot admit

Of absence, 'cause it doth remove

The thing which elemented it.

 

But we by a love so much refined,

That ourselves know not what it is,

Inter-assurèd of the mind,

Care less, eyes, lips and hands to miss.

 

Our two souls therefore, which are one,

Though I must go, endure not yet

A breach, but an expansion,

Like gold to aery thinness beat.

 

If they be two, they are two so

As stiff twin compasses are two ;

Thy soul, the fix'd foot, makes no show

To move, but doth, if th' other do.

 

And though it in the centre sit,

Yet, when the other far doth roam,

It leans, and hearkens after it,

And grows erect, as that comes home.

 

Such wilt thou be to me, who must,

Like th' other foot, obliquely run ;

Thy firmness makes my circle just,

And makes me end where I begun.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.online-literature.com/donne/371/

Búcsúzás: megtiltva bánatot (Magyar)

Akár ha jámbor távozik

és hívja lelkét szeliden,

barátja szól: most búcsuzik

a lehellet, más mondja, nem:

 

így oldódjunk el nesztelen,

nincs könny-ár, sóhaj-fergeteg,

az öröm is szentségtelen,

ha bámulhatja a tömeg.

 

Aggaszt e földről-költözés,

találgatjuk hogyan s miért,

de égi szféra-reszketés,

ha messzi van is, mégse sért.

 

Nem tűrik földi szeretők

(kiknek a lelke testi vágy)

a távolt, elveszítve ők

szerelmük elementumát.

 

De a miénk tűz-tiszta lett,

magunk se tudjuk micsoda,

érte lelkünk kezeskedett,

nem bánt szem, száj, kéz távola.

 

Ezért két lelkünk egy marad,

ha mennem is kell, egybe-van,

tágul inkább, de nem szakad,

mint légiessé vert arany.

 

Két lelkünk csakis úgy lehet,

ahogy körzőn kettős a szár,

tiéd a pontba-rögzitett,

mégis mozog, ha párja jár.

 

S ámbár e szár középen ül,

mégis ha párja útra kél,

hajlik felé, utána dűl,

feláll, mikor az visszatér.

 

E szár legyél, ki arra tör,

hogy rézsút rohanjon velem;

szilárd-voltodtól ép a kör,

így végzem én a kezdetem.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.kfg.hu/wiki/index.php

minimap