Hát így történik. Látunk
három kort egyben: a gyermek Jézust,
Jeruzsálemről, Rómáról mit sem tud
- otthon bűvös örömben -
az az év adja
kitartásunk rejtett erejét.
A második, Bergman így mutatja,
egymás után löki föl a kín
képeit, megfeszített Krisztusét,:
szétterjed pestiskelevényekből
(annak mutatja az Ő sebeit)
a szeretet beszakadt útjából
(koronája feltépi a húst)
...Mennyi a szenvedés!
Mi lehet menedékünk üresség,
elárvult sikoltás, örvény,
végső veszedelem ellen?
Miért érnek annyian a szeretet
szegélyéig ha ottrekednek?
Krisztus másik arca, az ő gonosza,
az ő Mása, megkínzottan, kín és bűn.
Krisztus, micsoda ragály!
Micsoda bűzt okád tőle.
korunk! Ez a mi korunk!
és a vihar dühe arat szélesen.
Gonoszok és hülyék kezében a hatalom.
Régi lovasok vágtatnak az erdőn,
üvöltenek: a szél! a szél!
És ismét eljön a fekete borzalom.
És én a földre vágom magam,
ahogy Bergman bohóca bujik meg,
mint az alvó, asszonnyal, gyerekkel,
kocsija rejtekén, míg fenn dúl a vihar.
Menjen hát tovább a Harag Angyala.
Menjen hát a vég.
Háború, butaság és félelem erős.
Mi csak gyermekek vagyunk. Ágyba! ágyba!
Biztonságba!
Vágjuk magunkat a földre,
boldogságba, gyámoltalan,
a saját időnkbe, saját
napjainkba.
Ott, ahol a Dögvész üvölt,
s a borzalom üres lovasai robognak.