Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2019-ben Fehér Illés!
Hírek

Eliot, T. S.: Four Quartets/1

Eliot, T. S. portréja

Four Quartets/1 (Angol)

BURNT NORTON

(No. 1 of 'Four Quartets')

"Although logos is common to all, most people live

as if they had a wisdom of their own."

                             1. p.77. Fr.2

"The way upward and the way downward are the same."

                             1. p.89. Fr.60

 Diels: Die Fragmente der Vorsokratiker (Herakleitos)

 

I

Time present and time past

Are both perhaps present in time future,

And time future contained in time past.

If all time is eternally present

All time is unredeemable.

What might have been is an abstraction

Remaining a perpetual possibility

Only in a world of speculation.

What might have been and what has been

Point to one end, which is always present.

Footfalls echo in the memory

Down the passage which we did not take

Towards the door we never opened

Into the rose-garden. My words echo

Thus, in your mind.

                              But to what purpose

Disturbing the dust on a bowl of rose-leaves

I do not know.

                        Other echoes

Inhabit the garden. Shall we follow?

Quick, said the bird, find them, find them,

Round the corner. Through the first gate,

Into our first world, shall we follow

The deception of the thrush? Into our first world.

There they were, dignified, invisible,

Moving without pressure, over the dead leaves,

In the autumn heat, through the vibrant air,

And the bird called, in response to

The unheard music hidden in the shrubbery,

And the unseen eyebeam crossed, for the roses

Had the look of flowers that are looked at.

There they were as our guests, accepted and accepting.

So we moved, and they, in a formal pattern,

Along the empty alley, into the box circle,

To look down into the drained pool.

Dry the pool, dry concrete, brown edged,

And the pool was filled with water out of sunlight,

And the lotos rose, quietly, quietly,

The surface glittered out of heart of light,

And they were behind us, reflected in the pool.

Then a cloud passed, and the pool was empty.

Go, said the bird, for the leaves were full of children,

Hidden excitedly, containing laughter.

Go, go, go, said the bird: human kind

Cannot bear very much reality.

Time past and time future

What might have been and what has been

Point to one end, which is always present.

 

II

Garlic and sapphires in the mud

Clot the bedded axle-tree.

The trilling wire in the blood

Sings below inveterate scars

Appeasing long forgotten wars.

The dance along the artery

The circulation of the lymph

Are figured in the drift of stars

Ascend to summer in the tree

We move above the moving tree

In light upon the figured leaf

And hear upon the sodden floor

Below, the boarhound and the boar

Pursue their pattern as before

But reconciled among the stars.

At the still point of the turning world. Neither flesh nor fleshless;

Neither from nor towards; at the still point, there the dance is,

But neither arrest nor movement. And do not call it fixity,

Where past and future are gathered. Neither movement from nor towards,

Neither ascent nor decline. Except for the point, the still point,

There would be no dance, and there is only the dance.

I can only say, there we have been: but I cannot say where.

And I cannot say, how long, for that is to place it in time.

The inner freedom from the practical desire,

The release from action and suffering, release from the inner

And the outer compulsion, yet surrounded

By a grace of sense, a white light still and moving,

Erhebung without motion, concentration

Without elimination, both a new world

And the old made explicit, understood

In the completion of its partial ecstasy,

The resolution of its partial horror.

Yet the enchainment of past and future

Woven in the weakness of the changing body,

Protects mankind from heaven and damnation

Which flesh cannot endure.

                                          Time past and time future

Allow but a little consciousness.

To be conscious is not to be in time

But only in time can the moment in the rose-garden,

The moment in the arbour where the rain beat,

The moment in the draughty church at smokefall

Be remembered; involved with past and future.

Only through time time is conquered.

III

Here is a place of disaffection

Time before and time after

In a dim light: neither daylight

Investing form with lucid stillness

Turning shadow into transient beauty

With slow rotation suggesting permanence

Nor darkness to purify the soul

Emptying the sensual with deprivation

Cleansing affection from the temporal.

Neither plenitude nor vacancy. Only a flicker

Over the strained time-ridden faces

Distracted from distraction by distraction

Filled with fancies and empty of meaning

Tumid apathy with no concentration

Men and bits of paper, whirled by the cold wind

That blows before and after time,

Wind in and out of unwholesome lungs

Time before and time after.

Eructation of unhealthy souls

Into the faded air, the torpid

Driven on the wind that sweeps the gloomy hills of London,

Hampstead and Clerkenwell, Campden and Putney,

Highgate, Primrose and Ludgate. Not here

Not here the darkness, in this twittering world.

Descend lower, descend only

Into the world of perpetual solitude,

World not world, but that which is not world,

Internal darkness, deprivation

And destitution of all property,

Desiccation of the world of sense,

Evacuation of the world of fancy,

Inoperancy of the world of spirit;

This is the one way, and the other

Is the same, not in movement

But abstention from movement; while the world moves

In appetency, on its metalled ways

Of time past and time future.

IV

Time and the bell have buried the day,

The black cloud carries the sun away.

Will the sunflower turn to us, will the clematis

Stray down, bend to us; tendril and spray

Clutch and cling?

Chill

Fingers of yew be curled

Down on us? After the kingfisher's wing

Has answered light to light, and is silent, the light is still

At the still point of the turning world.

V

Words move, music moves

Only in time; but that which is only living

Can only die. Words, after speech, reach

Into the silence. Only by the form, the pattern,

Can words or music reach

The stillness, as a Chinese jar still

Moves perpetually in its stillness.

Not the stillness of the violin, while the note lasts,

Not that only, but the co-existence,

Or say that the end precedes the beginning,

And the end and the beginning were always there

Before the beginning and after the end.

And all is always now. Words strain,

Crack and sometimes break, under the burden,

Under the tension, slip, slide, perish,

Decay with imprecision, will not stay in place,

Will not stay still. Shrieking voices

Scolding, mocking, or merely chattering,

Always assail them. The Word in the desert

Is most attacked by voices of temptation,

The crying shadow in the funeral dance,

The loud lament of the disconsolate chimera.

The detail of the pattern is movement,

As in the figure of the ten stairs.

Desire itself is movement

Not in itself desirable;

Love is itself unmoving,

Only the cause and end of movement,

Timeless, and undesiring

Except in the aspect of time

Caught in the form of limitation

Between un-being and being.

Sudden in a shaft of sunlight

Even while the dust moves

There rises the hidden laughter

Of children in the foliage

Quick now, here, now, always—

Ridiculous the waste sad time

Stretching before and after.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.tristan.icom43.net

Négy kvartett/1 (Magyar)

BURNT NORTON

Amivel legfolytonosabban érintkeznek, a logosszal,

ezzel meghasonlásban vannak, és amibe naponta

belebotlanak, az nekik mintha idegen volna.

 

Herakleitosz  -Töredékek  77

 

Az út fel és le ugyanaz.

Herakleitosz - Töredékek 60

 

                I

Jelen idő és múlt idő

A jövő időben talán jelen van,

S a jövő idő ott a múlt időben.

Ha minden idő örökké jelen,

Úgy minden idő helyrehozhatatlan.

A lehetett volna elvont fogalom

És csak egy kiokoskodott világban

Marad meg mint állandó lehetőség.

Ami lehetett volna s ami volt

Egy célba fut és az mindig jelen van.

Léptek visszhangja az emlékezetben

A folyosón át, ahol nem haladtunk

Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk

A rózsakertre. Szavaim

Visszhangja lelkedben.

                      De mire jó

Leverni a port egy tál rózsasziromról,

Azt nem tudom.

             Más visszhangok pedig

A kertben laknak. Kövessük-e őket?

Siess, szólt a madár, keresd meg őket

A sarkon túl. Az első kapun át

Első világunkba kövessük-e

A rigó csalszavát? Első világunk.

Ott voltak, méltósággal, láthatatlan,

Súlytalan szállva hervadt lomb fölött,

Őszi melegben, rezgő levegőben,

S a madár szólt, felelve a sűrűben

Elrejtett és nem hallható zenére,

S látatlan szemsugár villant föl, mert a rózsák

Néztek, mint virágok, ha nézik őket.

Ott voltak ők, mint fogadott s fogadó vendégeink.

Így mentünk, mi meg ők, szertartásos menetben,

Az üres fasorban, a puszpáng köröndbe,

S a kiszáradt medencébe lenéztünk.

Száraz volt a medence, száraz cement, barna szegélyű,

S a tó napfényből lett vízzel telítve,

S a lótusz halkan, halkan felmagaslott,

S a felszín csillogott a fény szivéből,

S mögöttünk voltak és a tóban tükröződtek.

Majd felhő vonult át, s a tó üres lett.

Menj, szólt a madár, mert a lomb teli volt gyerekkel,

Elbújtak izgatottan, nevetésük visszafojtva.

Menj, menj, szólt a madár: az emberek

Túl sok valóságot nem bírnak el.

Múlt idő és jövő idő

Ami lehetett volna és az, ami volt

Egy célba fut és az mindig jelen van.

 

                II

Sárban fokhagymák s zafirok

Tapadnak süppedt tengelyen.

A vérben remeg a drót

S dalol beforrt sebek alatt,

Csitít rég lefolyt harcokat.

A tánc az ütőér körül

S a limfa ahogy körbejár

Csillagvonzássá lényegül

Fölfut a fában ott a nyár

Mozgunk a mozgó fa fölött

Fényben képletes levelen

S alul, hol felázott a rög

Halljuk, a falka és a vad

Végzik mint rég a dolgukat

De megbékültek a csillagok között.

Holtpontján a forgó világnak. Se test, se testtelen,

Sem oda, sem vissza; a holtponton, ott a tánc,

De se megállás, se mozgás. És ne mondjátok, hogy állandóság,

Hol múlt és jövő találkozik. Se mozgás oda vagy vissza,

Se felszállás, se leszállás. E pont, a holtpont híján

Nem volna tánc, pedig nincs más, csak a tánc.

Csak azt mondhatom, ott voltunk, de nem mondhatom, hogy hol.

És nem mondhatom, hogy meddig, mert az megjelölné az időben.

A benti függetlenség a gyakorlati vágytól,

A szabadulás tettől és tűréstől, szabadulás a benti

És kinti kényszertől, de körül

Az érzékelés kegyelme, nyugvó és mozduló fehér fény,

Erhebung, de mozdulatlan, egyszerre új világ

S a régi, melyet föltár és megértet

Részleges önkívületének teljessége,

Részleges borzalmának elvégzése.

De azért a múlt s jövő láncolata

A változó test gyarló szőttesében

Megvédi az embert az égtől s kárhozattól,

Melyet a hús nem bír el.

               Múlt idő s jövő idő

Nem sok tudatot tűr el.

A tudathoz időkívüliség kell,

De csak az időben lehet a pillanatra a rózsakertben,

A pillanatra az esőverte lugasban,

A pillanatra a huzatos templomban füstszállat idején

Emlékezni, múltba, jövőbe bonyolítva.

Csak idővel lehet az időt legyőzni.

 

 

               III

Ez itt az elhidegülés helye

Idő előtte és idő utána

Félhomályban: se napvilág

Mely a formát fénylő nyugovásba mártja

Tűnő szépséggé fordítja az árnyat

S gördülve állandóságot sugall

Sem sötétség, mely tisztítja a lelket

Az érzéktől elvonja tápját

S a szeretettől az időlegest.

Se teltség, sem üresség. Csak felizzás

A sok feszült, időhajszolta arcon

Ziláltságból ziláltságba zilált

Képzelgéssel telt, semmitmondó arcon

Figyelmetlen, duzzadt egykedvüség

Embert s papírt kavar szét a hideg szél,

S fúj az idő előtt s után,

Romlott tüdőkből fúj s romlott tüdőkbe

Idő előtte és utána.

Kóros lelkek böfögése

A renyhe, rossz levegőbe, melyet

Szél hajt, ha söprűjét megérzik London sivár dombjai,

Hampstaed és Clerkenwell, Campden és Putney,

Highgate, Primrose és Ludgate. Nem itt,

Nem itt a sötétség, e cirpegő világban.

Szállj lejjebb, szállj le csak

Az örök magány világába,

Hol a világ nem világ, de az, ami nemvilág,

Belső sötétség, minden tulajdon

Megvonása, kisajátítása,

Az érzéki világ kiszikkadása,

A képzelet világának kiürítése,

A szellem világának hatálytalanítása;

Ez az egyik út, míg a másik

Ugyanaz, nem a mozgásban,

De tartózkodásban a mozgástól; közben mozog a világ

Mohóságban, ércútjain

Múlt időnek és jövő időnek.

 

                IV

Idő meg a harang a nappalt eltemette,

Eltűnt a nap fekete fellegekbe.

A napraforgó felénk fordul-e, a klematisz

Lehajlik-e hozzánk; indát kiereszt-e

Fogódzva, kúszva felénk?

Tiszafa

Hűs ujjai tán fölénk görbülve várnak?

Ha már a jégmadár szárnya fényre fényt

Felelt, s elnémul, ott lebeg még a fény sugara

Holtpontján a forgó világnak.

 

                V

Szavak ha mozognak, zene ha mozog,

Csak az időben; de ami csak élni tud,

Az csak halni tud. Szavak ha elhangzanak, a csöndbe

Torkollnak. Csak a formával, a renddel

Torkollhatnak a szavak a zenék

A nyugalomba - a kínai váza is

Nyugalmában még örökké mozog.

Nem a hegedű nyugalma, míg a hang kitart,

Nemcsak ez, de az együttlétezés,

Vagy mondjuk úgy, a vég a kezdet előtt van,

S a vég s a kezdet megvolt mindig is

A kezdet előtt és a vég után.

És minden mindig most van. Szavak rugaszkodnak,

Megpattannak s néha megtörnek, a teher alatt,

A feszítéstől, megcsúsznak, kisiklanak, tönkremennek,

Pontatlanságba enyésznek, helyükön se maradnak,

Nyugton se maradnak. Rikácsoló,

Szidó, gúnyoló vagy csak locska hangok

Támadják egyre őket. Az Igét a pusztaságban

Főképpen a kísértés hangjai,

A halotti tánc hangos árnya,

A vigasztalan agyrém jajgatása ostromolja.

A rend mintája a mozgás,

Mint a tíz lépcső képletében.

A kívánság maga mozgás,

Magában véve nem kivánatos;

A szeretet maga mozdulatlan,

Csak oka és célja a mozdulatnak.

Időtlen s kívánság nélkül való,

Csupán az idő szemszögében

Formák határaiba fogva

A nemlét és a létezés közt.

Váratlanul egy napsugárban,

Még miközben táncol a por,

Gyerekek nevetése tör ki

A sűrű lombok rejtekéből

Gyorsan és itt és most és mindig -

S nevetséges-bús, eltékozolt idő

Lebeg előtte és utána.




FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu

minimap